Az írásról nekem rögvest az egyéb szócska jut eszembe. Szorongok, lelkem valamelyik zugában egy nyuszi elkezd vigyázzba állni, még tisztelegni is megtanul. Mert nagyon oda kell figyelnem, hogy az egyéb az én füzetembe is egy darab b-vel íródjon. Én ösztönösen két b-vel írom, anyám szerint ez apai örökség, ő még valami eszmefuttatást is lezavart, hogy megértesse anyámmal, miért két bé az egy bé. Én és az ifjabb generációk ? anyám szerint ? fejlődtünk. Én már nem bizonyítok semmit. Nem tili-tologatok, futtatgatok eszméket különböző vakvágányokon. Én csak ragaszkodom ehhez a feleslegeske bé betűhöz. Igen ez a fölösleges bé az én jussom, az apai örökségem, és csak ez, talán ezért kötődöm annyira hozzá.
Egyébként kézzel írok, azaz fél kézzel, pontosabban jobb kézzel, benne ceruzával, a ceruzabélés pedig legyen lágy, puha: 2B. Szeretem, hogy mindig fog, de nem folyik.
A kézírásomhoz már csak azért is ragaszkodom, mert sokat segít a versírásnál. Egész egyszerűen jelez, amikor rontok: az írásom megváltozik; halványabb lesz, kevésbé határozott, a betűk elkezdenek túlzottan jobbra vagy balra dülöngélni, igazából össze-vissza, soraim olyan kuszákká válnak, mint a gondolataim, mint a versmondatok. Ha figyelek, metsző pontossággal jelzi, hol a hibás versszövet. Ha figyelek. Majd várok egy-két hetet, hónapot, amíg megjön az ihletem a gépeléshez. (Nekem egyébként mindenhez ihlet kéne.) Ekkor újra előveszem a verseket, alaposan rostálok, hogy minél kevesebbet kelljen gépelnem.
Néha igen fura egy-egy sor vagy akár egy egész vers előtörténete. E két elvadult sorom: ?nem bánom ha üt ha ver // ha pinámba csikk hever? két teljesen különböző történés véletlen találkájából keletkezett. Egy tanítványom elmesélte, hogy a nagyapja miként verte agyon a nagymamát ? persze az unoka szeme láttára, nekem pedig súlyos nikotin elvonási tüneteim voltak. Akkoriban szoktam le a cigiről, az íróasztalomon lévő hamutartó steril volt és üres, hát beleképzeltem egy csikket. Így született a csecsemőgyilkosság című versem. Ígérem, most nem adok elő több horror történetet, bár megint leszokó félben vagyok, és csakúgy száguldoznak kósza fejemben az ön- és közveszélyes ötletek.
Végezetül hadd kullogjak egy picit az ihlet nyomában. A versírás leképezés: egy ihletett állapot leképezése verssé. Az ihletett állapot egy módosult tudatállapot, ami nálam nem drog vagy alkohol hatására jön létre. Ebben az állapotban érzékelt tér színesebb vagy éppenséggel redukáltabb, más összefüggések bukkannak föl benne, mint a ?normál? állapotban érzékelt térben. Mivel a költő ezt a teret egy versbe képezi le, nem pedig egy logikai okfejtésbe, nehéz megválaszolnia, hogy miért így írta a versét, nem pedig amúgy. Ugyanis ekkor már a költő kikerült az ihletett állapotból, számára is idegenné vált ez a tér, az újfajta összefüggéseivel egyetemben. Marad megoldásként a logikus válaszadás, ami nem a legszerencsésebb, mert a vers ? jobb esetben ? nem a hétköznapi logika szabályaival operál, legfeljebb egy líra-logikáéval (hogy mindketten nyugodjanak békében). A megnyugtató módszer az lenne, ha a költő vissza tudna térni abba az ihletett állapotba, amit akkor érzett, amikor versét írta, de tudjuk, ez nem megy parancsra. Ha tőlem kérdezik, hogy miért így írtam ezt meg azt, nem pedig amazt még amúgyabbul, én mindig leblokkolok, jobb esetben hebegek-habogok, majd kétségbeesésemben segítségül hívom a logikát, amiről nagyon jól tudom, nem egy teljességre törekvő súgó.
