LLL: Büszke vagyok!

   
   Íróbajnok irodalmon kívül
   
   
   Az általam legkevésbé olvasott magyar író '39. június 15-én született Szilvászentmártonban. Tehát 65 éves. Évtizedek óta várja, hogy olvassam kalandregényeit, egyebeit. Én is évtizedek óta várom. Áll is néhány kötete, olcsón jutottam hozzájuk, nem vásároltam volna meg, de - mondom - legyenek itt, hátha egyszer minden kötél szakad, és minden porcikám Lőrincz L. Lászlót kíván. Azt a Lőrincz L. Lászlót, aki Nemere István, ex-esztergomi író után a legtöbb könyvet adja el a mai Magyarországon.
   Huszonnyolc éves korától a nyelvtudományok kandidátusa. Mongoloid, vagy hogyan is. Ösztöndíjasként éveket töltött a mongol Csojbalszan Egyetemen. Másutt is. Tehát jól eladta magát a kulturálisan veszett Kádár-érában is. Az ilyen ember élete mindig érdekes, főként, ha elsődleges szempont, hogyan van ez a "jól eladta magát". A piár, a jó helyezkedés esetenként többet használ az olvasótábor növelésében, mint az irodalmi esszencialitás, vagy hogy az olvasó azt mondja, hopp, ez szép vót, azannya! LLL írásművészetében ez a veszély, hogy ülsz fölötte, és azt kérdezed magadtól, hogyan is volt képes ezt ilyen gyönönűen összekapni.
   
   Aztán - könyvei már a polcon -, láttam az embert, aki író, nem is akármilyen, úgy beszélt egyik könyve népszerűsítési akciója közepette, mint fel nem ismert költőgenie, aki közben részeges magyartanár, de felolvasóesteket tart, barátai-tanítványai ájulnak tőle, a nők maguk alá csinálnak, a kertészt úgy elvarázsolja, hogy másnap nem kaszálja, rágja a füvet, csattog a protézis. Úgy beszélt tehát, képe úgy ragyogott, mint a telihold, mint aki jobban nem is lehetne a bőrében. Meglepett. Nem annyira, hogy rákeressek, ugyan miért. Megfelelő magyarázatnak látszott az eredeti válasz, egy sztahanovista soha nem akar Mátyás templomot építeni. Alkalmatlan rá. A sztahanovista elégedett az ajándéköltönnyel a Vörös Október Ruhagyártól. Nem óhajtja nevét beírni a Falazás Aranykönyvébe.
   Van itt más is. Ha nem volna, nem így és nem ezt írnám LLL-ről. Talán ha szenvedélyesen beleszeretek a történetfűzésébe, és ha minden tavasszal azért várnám a nyarat, de nagyon, hogy végre a nap huszonnégy órájában LLL-t olvashassak. De másként alakult történelmileg. Ez pedig az olvasás módszertana.
   
   Nem élvezem az olvasást. Dolgozom. Feladat. A munkámat szeretem persze, így aztán kénytelen vagyok "szeretni" olvasni, de lehetőleg nem olvasok olyan agyalmányokat, amire nem húz valamiféle csábos tükröződést az "irodalom". Így, így. Hülyeséget nem, erőszak hatása alatt sem. Ha igen, akkor klasszikus hülyeséget, Rejtő Jenőt, Göre Gábort (Gárdonyi), és ilyet. Ha már. Amelyeket mégis emberközelbe súlyoznak az irodalomismeret nüánszai. Az, hogy nem iparosról, hanem, íróról van szó.

   De azért hatvanöt évesen népszerű, a második legtöbb könyvet megjelentető magyar írónak, - "nem is tudom, hány darab regényem, könyvem jelent meg", mondja - lenni szép lehet. Az önelégült riportszerű reggeli tombolása azt bizonyította.
   
   Lássuk, miket hordott össze:
   "Kutató vagyok, kelet-kutató, aki úgy próbálja megismertetni a keletet az olvasókkal, hogy regényeket ír. Azon országok háttéranyagát felhasználva írok izgalmas és szórakoztató könyveket, amelyeket jól ismerek."
   "A regénytémák maguktól választódnak ki. Az ember sok szakkönyvet olvas, sok ismeretterjesztő könyvet olvas, és mindig beugrik valami izgalmas probléma, amiből érdekes dolgot lehet csinálni."
   "Igazából a könyv írja önmagát. Ez olyan dolog, mint amikor egy csontvázat elképzel az ember, és aztán szép lassan felkerülnek rá az inak, az izmok, majd a hús és a bőr."
   "Sok igazi nagy mesterem volt pl. Karl May. Amikor gyerek voltam, és Karl Mayt olvastam, akkor egyszerűen már azért evett a fene, mert tudtam, hogy ebben is szerepel valaki, akiről úgy vártam, hogy már előjöjjön."
   "Büszke vagyok, hogy a regényeim az egyetemi tanártól, orvosprofesszortól kezdve a segédmunkásig, vidéki paraszt bácsiig szólnak. Ez nagyon kellemes dolog. Ez azt mutatja, hogy a történetek olyan színvonalon íródnak, hogy meg tudja érteni őket mindenki, de sokat lehet belőlük tanulni."
   Naja. Ha ez így működik, akkor talán a kisdolgozat egész első része fennhéjázás, nagyképűsködés. Meglehet. A regények az olvasó olvasókedve kielégítésére íródnak. Esetenként. Na meg azért, hogy a nyomda, a kiadó megéljen. És nem utolsó sorban azért, hogy jusson lekvár az író kakaós kalácsára. Ha ez megvan, akkor minek bármi szó.