A lusta leány (székely népmese)

Egyszer volt egy gazdag leány, aki sohasem dolgozott, mert az anyja kényesen nevelte. Sokan kérték feleségül, de az anyja a kérőket mind lebeszélte, azt mondta: - Hagyd el, ne kérd, mert dologtalan, s nem élsz meg vele. Megint megkéri egy legény, s az anyja az is le akarja beszélni, de ez azt felelte: - Hát kigyelmed olyan anya, hogy a leányának men akarja boldogságát? Jössz-e hozzám, húgom? - Igen biz én jó szívvel! - feleli a leány. A legény azt mondja: - Gyere, menjünk s esküdjünk meg! Elmennek, megesküsznek, s a legény a leányt elveszi az anyja ellenére is. A leány csak ahhoz tartotta magát, ahogy az anyjánál szokva volt, ott üldögélt egy helyben, szép kényesen, pirimókosan, nem dolgozott semmit álló napestig, csak a lábát lógázta. Neki az is mindegy volt, ha az ura szidta is érte. Gondolta az ura: ,,Hagyd el csak, ifiasszony, mert majd megtanítalak én téged dolgozni, ha az anyád meg nem tanított is!" - mert amikor hazajött a mezőről, az anyja is örökké panaszolta, hogy a menyeasszony semmit sem dolgozik. S azt mondta reá: - Evvel, édes fiam, soha meg nem élsz, mert semmi dologhoz nem nyúl. Úgy ül örökké, mint egy nagy grófné! Jobb lesz, ha elválsz tőle. - Elválni nem válhatok el, anyámasszony, mert tudva úgy vettem el, mint dologtalant. Hanem bízza rám kigyelmed, majd megtanítom én őt dolgozni. Másnap reggel az ifjú gazda elment ki a mezőre, mikor hazajött, azt kérdezte: - Ma hányan dolgoztunk, anyámasszony? Az anyja azt felelte: - Ketten, édes fiam! - Akkor hát ketten is együnk! - mondotta a fia. Ettek ketten, s az ifiasszony étlen maradt, még este is s reggel is. Reggel, mikor az ura elment, sírt egy jó nótát, azután sóhajtozni s gondolkozni kezdett. Egyszer azt kérdi az anyósától: - Anyámasszony, ha a tüzet megszítom, dolog-e? - Dolog, édes leányom, dolog! Megszította hát a tüzet. Azután kérdezte: - Hát ha a tűzre fát hozok, be, dolog-e? - Dolog, édes leányom, dolog! - Hát ha kiseprem a házat? - Az is dolog! Vizet hozott, s házat sepert, s az öreg megörvendett, hogy jól kezdi majd viselni magát, s elmagyarázta neki, hogy miféle dolgok vannak a ház körül, s azokba beleindította, segítette, tanította. A gazda hazajött, s mikor asztalhoz kellett ülni, kérdi az anyját: - Ma hányan dolgoztunk, anyámasszony? - Hárman, édes fiam - mondta nagy örömmel az öreg. - Nahát, akkor hárman is együnk! - mondta a gazda is örömmel. Asztalhoz ültek hát, az ifiasszony megénagyobb örömmel, mert másfél nap alatt éppen eléggé megéhült. Az naptól fogva mindig hárman dolgoztak, s hárman is ettek. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.