Keddenként, a fehér lyukban, a kórház
ágyain, ahol ? mint parkolók jeges
szelében ? mozdulatlan öregasszonyok
fekve rostokolnak, és elveszítik
utolsó titkaikat, sárga lázban
nevetve, viszonzatlan odavetve
szerveiket a megsemmisülésnek,
és jövőt morzsoló reményeik
füzérén morzsákat hódítanak
vissza az öntudatból, ? keddenként
megsejtem az örvényt, mellyel a nem-lét
fenyeget, s azt a néhány percnyi hosszú
visszazökkenést a földre, melyet
kint, szürkén kiérve a mázsa fénybe,
míg a zár bekattan hátam mögött,
kormos szívpitvaromban hirtelen
megérzek. Mintha új kulcsot keresnék.
Mintha újra ki kellene magam
tapogatni, vagy árnyam letörölni
a földről, hogy létezzem, legyek ismét,
terhesen azzal a kicsi halállal,
amelyet az öregek létrehoznak
ott benn, mentve még azt a véres és
vörös kis dolgot, sorvadt testüket.
Nem csak a holtaktól, az öregektől
is külön kerít a föld. Bár mibennünk
is készülődik a vég, és őbennük
is integet még egy csöpp elevenség,
névtelen fájdalmak vízválasztóin
túl nem látjuk már színről színre egymást,
nem egymás nyomaiban lépdelünk,
hanem rettegésünk nyersanyagában.
