Tekintetemet átfúrtam az ablaküvegen.
A télvég bágyadt fényei minden este
elém varázsolják ezt a megunhatatlan látványt.
Minden este más, holott ugyanazon az ablakon
nézek ki, és ugyanakkor.
Aztán leeresztem szép lassan a redőnyt,
tudjak dolgozni végre, és képes legyek
elszakadni az ablakkeretből. Megvárhatnám
a teljes sötétséget, de tudom, veszélyes dolog
lenne, mert az időveszteségtől eltekintve,
ott van már az utcai lámpák misztikus fénye,
ahogy sárgás szeretetükkel megértően borítják be
a töredezett aszfalton kóborló faleveleket.
Akkor inkább a redőny, a munka, meg az alvás,
hogy másnap újra lehessen alkonyulat,
és legalább néhány perc megváltás
a redőny leeresztése,
a tekintet átfúrhatatlansága előtt.
