Van Gogh dőlt zsugorszaltó színei,
e vadlátványt befogó eszme-pányvák,
vagy Beethoven szóródó kései
harmóniája, melyben eltakarják
egymást a lefegyverzett szenvedések,
hogy nekem, az élvező semlegesnek
adják a haragban kelt könnyűséget,
melyben érett bánatok gyülekeznek,
vagy még ministránskori kisagyacskám
zsenge kirezgései, amikor
a kiszáradt sekrestyeillat alján
vagy a megbűvölt áldozati bor
cseppjeiben egy égi kirakat
csöpp kínálatát véltem felfedezni,
jámborságon nyert fönti feladat
szemellenzőjét, mellyel a hetyke semmi
puhítja eretnek kutacsainkat,
vagy amikor a bezárt véceajtó
mögött könnyen lesodortam legifjabb
unokahugomról a kipirosló
bugyit, és a papás-mamáskodásban
felkínáltuk egymásnak azt a furcsa,
összes sejtjeinket haptákba rántó
látványt, amely azóta is uralja
zsarnoki mellékgondolatainkat,
vagy Rilke szomorú szépségbe mártott
verse, a mártír magány egyre nyíltabb,
kíméletlenebb, másokról lehántott
zsákmánya, amely a költői önkény
és önzés ceremóniáiban
zsarol igazolást s csak azok örvén
nem megvetendő és igazságtalan?
Nem ez és nem az. Nem mindez a semmi:
Látomásom, vagyonom életemben
az édesanyám volt. Amint a vekni
kenyérből leszelt egy szép, hihetetlen
vékony karéjt, s megzsírozta, megszórta
cukorral. S bár emlékek rég gyötörnek,
ezt csak most tudhatom, mióta nincsen
s én mintáját keresem örömömnek.
