Ördögfajzat, rusnya vénség,
pohos hasad kőbe vésték,
kacska kezed s nyakad ványadt
karóját meg dongalábad.
Ama világ útján lakó
széllelbélelt kőfaragó,
neve-sincsen, arca-vesztett,
aki téged kőbe metszett,
megálmodott kocsmazugban
híd alatt vagy pincesutban.
Megálmodott, ki is vésett
hordóhasú kajla vénnek,
bűzös tócsák ivadéka,
bibircs-ékű varasbéka,
aki sárkánygyíkkal hátán
állsz azóta fönn a vártán.
Mintha szörnyű púpod volna,
tüzes rémmel megpakolva
gubbasztasz ott messze nézve,
görnyedezel évről évre.
Láttál pestist, tatár hordát,
mezsgye bölcsét és bolondját.
Makogót meg árnya-vesztőt,
lelkén tályogot növesztőt.
Szüzet, ki banyává rozzant
s táncát ropta utcahosszat,
varjak árnyán lépdelt kószán,
himbált végül akasztófán.
Láttál szentet, ordas szörnyet,
aki foszló hullán görbed,
lába-vesztett lamentálót,
nyála-csorgó prófétálót.
Népet, ahogy rikolt tarkán
tovatűnő farsang farkán ?
mindük szeme két komor lyuk:
bika- s tehén-maszka rajtuk?
Évszázadunk sem vigasztal,
trakták könnyel és panasszal,
lassítani esze-vesztét
felkap egy-egy torz rögeszmét,
ferde hitet vagy kimódolt
ábrándot ? mind talmi hóbort:
kerít nyüzsgő hangyabolyként,
hol meg fojtó füstgomolyként.
Korgó szellettel hasadban
nézed egyre púposabban,
mint aki a holnapba lát:
ordasoké ez a világ.
Jön-e új kor új hitekkel,
új szörnyekkel s istenekkel?
Vagy csak romlás: patkányokkal,
csótánnyal meg liliommal.
Fekete is? hófehér is?
Néha epe, néha méz is?
Te csak kandi szemmel nézed,
szegény ördög, kőbe-vésett,
észrevétlen, mozdulatlan
gubbasztva az útkanyarban,
sárkány-ülte görbe hátad
nekivetve a világnak:
idő s emlék hullik szerte
átabota cserepekre,
s remény sincsen égi Úrra,
aki újból összegyúrja.
