Felrobbantak már a gömbakácok,
lépteimben égett levél csörgedez,
és sötét páston, betonon srácot
bóklászni még ösztön, vak labda vezet.
Díszlet alkonyég és panel izzott,
már neonok fehér hologramjai,
s vízjel-sápadtan lebegnek arcok,
a skizofrén Isten emberarcai.
A kásás zajtól mind sugallat-süket ?
óriási membrán, estsötét rezeg,
a Titok arany holdkönyékre dőlt.
És talpukról lent leásít az aszfalt ?
fehér kopogás deszka pingpongasztalt,
csillag hiába veri fel az űrt.
