Van olyan, hogy nem azt írjuk meg,
amit szeretnénk. Ahogy kinézel az ablakon,
szikrázó, kemény hópáncél a szemközti háztetőn.
Feladtál mindent.
Néha olvad már, néha pedig azt hiszed,
a vékony tükörréteget nem szúrja át
semmiféle napsugár vágyott fénydárdája.
Érzéketlen maradsz a külvilág költészetére.
Nem üt rajtad sötét sebet.
Néha csak nevetsz,
egészen könnyedén írod meg, amit mindig is
szerettél volna. Pedig most nem is akartad,
csak úgy alakult, váratlanul. Valahogy.
A látvány szóláncokká fűződött össze.
Majd az első mondat ütötte lukon át kimásztál
a kertbe. A mondatok meg jöttek utánad. Mint a vér,
láthatatlanul a lélek ütötte sebekből.
