Tudtam, hogy ami elveszíthet,
ott ólálkodik körülötted;
habzik a szája, mint beteg kutyáké
s a szeme sárga, mint a violáké.
Hangyát is láttam sokat gyászban
Esztergom fölött a házban,
s tudtam, hogy ők már megérezték:
jön föl a földből a sötétség.
Tudtam? Nem tudtam? Olyan mindegy!
Szedtem neked a földiszedret,
hordtam a teraszra a napfényt:
lábad elé a tüzes repkényt;
szókat, miket még nem hallottál
szeretők közti sugdosásnál,
s törtem a diót: rám gondolj csak,
ne adj időt a végső rossznak:
ne adj időt az elmúlásnak,
minden gödörbe belerángat,
s nekem, kinek egyetlen lettél,
fájdalom-arannyal fizetnél.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Tudtam? Nem tudtam? Holtan élsz már,
befont belülről a folyondár,
diófáidra nehéz hó esik,
velük gyászollak ma is reggelig. ?
