Ebből a nyárból se marad más,
csak a tegnap esti barbár kicsapongás
emléke: a dombot szétrugó mozdulat.
Már viszi is a korai vonat
a hantokat s a fényes romokat
a tájról: hajad szétzilált rakományát,
csípődet, széna-ágyadat;
a birkacsapások sár-göröngyeit,
a fűben kinnfelejtett könyveinket,
tollászkodó énem sötét árnyékait
a fák alól. A szombatokat, vasárnapokat.
Viszi, viszi a virágok nevét
az űrbe, föl a vakvilágba,
vagy még azon is túlabb-túlra,
hol csak most hűl ki egy-egy bolygó
és még se bűn, se csoda nem virágzik.
Nyitva az ősz országhatára, tárva, nyitva.
A hegyek tetején búcsúpohár.
Megállok egy fa mögött s nézem,
mintha a sárga erdő felé te rohannál.
