Egy kő az udvaron. Egy fa az udvaron.
Cementdúc, vasrács, rajta rózsa.
Ennyit hagyott az irgalom,
hogy talpraálljak újra.
Elindulok. Hátha a kapun túl az élet
diadalmasan túllép önmagán:
muskátlikat tép le egy borzas kertben
s bedobálja meghajszolóim ablakán:
?Íme, itt vagyunk, szirmok, emberek,
alvadtvér-ország dúlt polgárai!
a rongycsomók közül kiléptünk
s magunkat készülünk megváltani.
Nincs más tudásunk, csak az életünk.
Ér annyit ez, mint egy lovasroham.
Lánchidak, várkupolák remegnek velünk
s maga a nyár, ahogy a hegytetőn végigrohan.?
