I.
Típustörténet. A borkedvelő
Szatrosz jól megverte s ki-
dobta Edinát, a feleségét.
Fiuk, a körszakállas Xitoron
utánalökte ágyát, s helyébe
állította ötszáz köbcentis
motorját, mely csillogott
a krómtól. Edina elballagott
meginni egy metaxát, majd még
ötöt, s mikor a bicegő Vátész
belékarolt, eltántorgott vele
a lelakatolt pékbódé mögé.
Így került a dísztelen, vörös-
tetős bordélyba be, kapott egy
széles ágyat, mosdót, szobát
s közelben egylámpás utcasarkot.
Aznap éjjel a kopasz, zömök,
cvikkeres férfi megállt előtte:
Veled alhatok?, kérdezte.
Kirúgott a háziasszonyom.
Gyere, mondta Edina, és le-
feküdtek. A férfi nyomban el-
aludt. Ez egy tök, gondolta
Edina, s befordult a fal felé.
Reggel a férfi helyén cédula
feküdt: Visszajövök. Mellette
egy pepita füzet. Edina bele-
lapozott. Versek, nézegette a
sorokat közömbösen. Csupa vers.
Nini, ezt ma éjjel írta, itt a
dátuma, Démetriosz a címe vagy
mi, nem, Dáreiosz. Hoppá, nem is
rossz! ?Dicsőség, hívság?
a költő? mérlegel nagy gondosan.?
Költő? Ezt jól kifogtam, nevet,
s hanyatt vágja magát az ágyon
Edina, na, ez egy habókos pali.
Jöjjön csak vissza. Megleszünk.
Mennyi ilyen van. Ezt éppen
valami Kavafisznak nevezik.
II.
Ülni sokáig a zúzmarás padon,
s bámulni a ködös parkba,
semmibe, minek? Kívül fázni,
remegni belül, mitől? Tétován
babrál a nyakánál, gallérját
keresi, fölhajtaná, a test-
pára ne hagyja el legalább.
Jéggömb-magányban üldögél.
Éhes. Forró tejre vágyik,
ropogós kiflire. Lecsüng a
feje, ír valamit az ölében.
Őrült az ilyen.
Falnia kellene, mint ama
frankfurti fogoly falt,
egy bőbundástól meleget
könyörögnie.
De csak ül, vacog, várakozik.
Miért oly fontos neki, hogy
a lelkét lassan, mint a láz,
aranypor veri ki, s bukik
széles folyamban lefelé,
s fickándozik vissza
a pisztráng-szó,
s mind több,
már hangja van a súrlódásnak,
s egyet jelent a forró és hideg,
és hallja
a titkos klarinét hangját,
ahogy fürgén jelöli ki bent
határát a határtalannak,
jégtáncot jár a zene,
mondatokat karcol a tükörre;
telik sorokkal a papír.
Nem tudja a hallgatag ember,
mit tesz, s mi az, mi ezt teszi
vele. Föláll, s megy Edinához,
váltott lepedőre feküdni.
III.
Milyen jól meglennél nélkülem,
Isten. Nélküled sehogy én.
Szükségből megszégyenítesz.
Amit nem akarsz. S én sem.
Tágítasz, satuba fogva.
Nem tudok oly mélyre lenézni
magamban ebbe a mozduló,
véres, hasadékos, itt-ott
szikrázó, frisshús-színű
cseppkőbarlangba, hogy ne
látnék
falból, repedésből, lyukból
előbugyogó, ujjnyi, áttetsző
csörgedezést,
mely öblöket telít, túlcsordul,
s ahol megbújó sivatag van,
odaömlik;
de te mindig máshol vagy, mint
ahová épp nézek. Tiéd a kéz,
mely vájja ezt a labirintust,
te vagy a szervek sustorgása,
lélegző, éber, csöndes öröklét
itt lent, belőle szakad ki
a most, a ma, a pillanat is,
be-besüt fényed s megszökik
a sötétbe, ahogy puha
léptekkel sejteted magadat.
Torkomban dobogó szívvel
egyszer, készülj rá, utadat
állom. Addig, mint a szent,
sziszegő, szünetes, körbeforgó
permetező egy csöppje
hull rám, s ihlet a véred.
