Vergődöm nehány éjszaka
óta: izzik az árnyék.
Sajátomé: mindenhova
másként vetít a fény még:
ahogy lámpát kattintgatok,
mert didergések ráznak ?
mögöttem minden fal titok,
s hogy azon ki a látszat;
mintha maga sem értené:
izzó vagy hold vagy Isten,
hogy addig vagyok lelkemé,
míg vetület a testem;
mint életem is annyiszor
máskéntinek is látták
a mindenségbe szerteszórt
fényű, sokféle lámpák.
De voltak főnevek, igék,
és állítmány alanyra ?
fogódzkodtam abba, mi még
létemül megmaradna,
ha megmaradni akarok
az innéttől már túlnan ?
hátamról izzadság csorog,
de nem félni tanultam.
Bot nélkül boldogul a vak
a végső némaságban,
fehéren néznek a szavak,
melyekre rátaláltam.
Beléjük botlottam csupán,
fába, testbe vagy kőbe?
Ez is mindig kettős magány
marad sokezer éve;
másikunk ki találta meg
ahhoz, hogy együtt fájjunk
az örömért, amit kizeng
mindennapi halálunk.
Ok nem lehet önmaga oka,
csak mit társául rendel.
A szó csak addig önmaga,
amíg maga az ember.
