Látjátok, tinta folyik az ereimben,
kék háló dereng át bőrömön,
árad, feltölt lassan az adakozó halál.
Olyan ez, mint a kíváncsi vendég útja
a kastélypark csituló terrorja mentén.
A szökőkút puttóinak habarcsmosolya,
a sárga salaksétány a kezdet.
A sárgából zöldbe, a kék felé,
szuszogó mocsári tölgyek alatt,
mohaszakállas törzsek erdejében,
ezt-azt sejtve már, de meg nem
bocsátva semmit. A zöldön úgy
jutsz túl, ahogy a fűzlevelek táncán
áthunyorít a néma, remélő ég.
Ott vége van.
Ott vége van minden teljességnek,
a tinta sűrű útja véget ért,
már visszamehetsz a kastélyba,
unalompincérek, feszengő senkik közé.
Már végigfolyt benned a kék,
a lét arisztokratája lettél,
amerre mégy, kobalt fényháló felejt.
Égalatti halász, önteremtő isten,
tedd hát a dolgod. Halkan ölj.
