Kelet felől, kelet felé
azt a dombot ha megkerüljük,
elveszünk.
A filmszalagon majd homok-
karcolások, vászonra vetítve
kusza csontvázunk ?
Azon a dombon nincsen árnyék,
fölötte hidrogén-
nap és néhány roncs
akácocska
szomjasan habzó szárnyalása:
gomblyukakba egy-egy
fürt virág.
Aki onnan visszafordul,
Dunáig meg nem áll,
és kezében hiába pohár,
lázasan egyre tengert kiabál,
szomját nem oltja semmi.
Pereg magába,
pereg, mint homokóra,
ha lejár, fejre áll,
hogy meg ne dögöljön
szívében a homokszem-idő.
Temető az a domb,
éjfélre érünk tetejére,
ki fennvirraszt,
az álmodik.
Az alvókat, mint rádium,
a holdra sugárzó homok
párává szedi szét,
csontjuk sem marad,
reggelre nem emlékszünk
arcukra.
Előttünk piroslanak
a virradat almáskertjei.
Lesznek ott
lányok is.
Le a jelenbe
innen indulunk.
