Aszályok múltán majd megint
jön jele Vízözönnek.
Oceánumok partjain
kivetődnek a Szörnyek:
akár egy nyálkás lyukszalag
nostradamusi készen.
Már nem is poliparcuak:
csupán egy óriás Szem.
Megváltó nékik nem jutott,
csak valami mutánsa:
a Teremtésnek így Titok ?
mi nem az Isten mása:
nem emberi, hisz nem Ikon:
ki tudja, milyen Lét? Csak
valamiféle ősrokon,
mint a vírusi társak?
Bár ? mi lehetnénk még talány
arra, mivég születtünk,
s csak árnyékok lelkünk falán
önarcú polipszörnyünk;
ki némán bőg, mert valami
hiányzik már belőlünk:
mélység-sikolyát hallani
annak, mit meg sem öltünk.
Vagy úgy hisszük, hogy Káinok
csak Ábelért születnek,
és keresztért az Ős-Titok:
a meg-nem-váltott Gyermek.
Elvadult Éden teraszán
az Úr deszkát gyalultat:
vissza is bárkáztatja tán
Ararátig a múltat.
