A magas, civilben izzadó, a lábát hányavetin keresztbe vetve trónoló főorvos átlapozza a zárójelentéseket, hümmög, és csóválja a fejét, mintha együtt érezne velem. A borítékot ott hagyja az íróasztalán hanyagul, ahová helyezem. Megnyugszom, hogy ez ilyen egyszerű. Ugyan ő semmit nem fog tenni, de anyám ágyát biztosítja. Már csak a majdani kezelőorvosát, a főnővért meg az illetékes nővéreket kell megtalálnom és lefizetnem, és minden hónapban mindenkit újra, amíg anyám él. Az éppen érvényes havi tarifákról egy kedves költőnő világosított fel, akinek ott halt meg az édesanyja nemrég; nekem többet kell majd adnom nála, gazdag embernek tartanak, mert a képem olykor feltűnik a tévében.
Anyám a hátsó szárnyba kerül, a legutolsó szobába; két oldalról vannak ablakai, világos, és lehet szellőztetni, ez jó. Mindössze öten haldokolnak a szobában, ez se rossz, anyám a bejárat felőli falnál középen fog feküdni hatodikként. Az éjjeliszekrényre kipakolom a gyümölcslevet, a kristályvizet, a fánkot és a túrós táskát; az éjjeliszekrény ajtaja leng, se gombja nincs, se zárja, majd valamivel rögzítenem kell.
Sokkal kellemesebb hely ez, mint amilyeneket az elmúlt hónapokban végigjártam, jó előre tűrhető elfekvőt keresvén. Anyámnál lényegesen jobb állapotban lévő öregek éldegélnek ezeken a sivár tömegszállásokon olykor évekig, és nem mehetnek el, életfogytiglan vannak bezárva, az ítéletet a hozzátartozóik hozták. Az illetékes főorvosnőre vártam éppen, amikor bejött egy középkorú házaspár egy idős nénivel, valamelyikük anyjával, a néni leült, egy hivatalos személy többoldalas űrlapot tett elé, és tapintatosan elment, a néni pedig töltögette ki a rubrikákat szorgalmasan, ült és körmölt, a házaspár feszengve, némán ácsorgott, rettegve, nehogy a néni, aki jó állapotban volt, fellázadjon és felálljon, és azt mondja, hogy mégsem.
A folyosón téblábolok. A falnál haldoklók ülnek egykedvűen maguk elé meredve. Nem lázad senki. Csodálkozom. A folyosó kiöblösödik, az a társalgó, tévé uralja, nagyon hangosra van állítva, ezekben a kórházakban egész nap üvölt a tévé a folyosón, van, aki bámulja, és nem tudja, mit bámul, van, aki nem bámulja, talán nem is hallja. Régebben vezetékes rádió volt rendszeresítve a kórházakban, és fülhallgatóval hallgathatta, aki akarta, a többieket nem zavarván, de az rég volt. Kerekes széken billegnek valakik, le-lecsuklik a fejük, férfiak és nők. Nővérek mászkálnak és orvosok, semmi különös. Nem történik semmi, unalmas a haldoklás.
Ülök a főépület előtt az udvaron, az egyik asztalnál, a kajla műanyag széken, tűz a nap, az árnyékos helyeket elfoglalták a betegek és az autók. Nem túl tehetősek itt az orvosok, jobb kocsi kevés van. Ücsörögnek a betegek többedmagukkal vagy egyedül, némelyikük tolószékben, nagyon öregek vagy középkorúak, féllábúak vagy egészen épek, magukról mit sem tudók és élénkek. Anyámat egyszer-kétszer talán még ki lehet tolni az udvarra.
Megunom az ülést, mászkálok az udvarban. Kánikula. Két újszülött macskát etetnek tejjel a betegek a két épület közti szűk átjáróban. Az új épületet, ahol anyám helye immár biztos, nemrég építették, és alig hagytak helyet, hogy meg lehessen közelíteni. Anyám szobájának egyik fala a szomszéd kórház falára néz, ott műtötték kétszer a volt feleségem agyát, a második műtét után már nem lett többé önmaga, és hétszer operálták a szerelmem gyönyörű szemét. Különös, hogy ilyen helyekhez lesz köze az embernek.
A kerítésen túl óvoda, a műanyag játszótér közvetlenül a kerítés mellett van, mászóka, libikóka, hinta, sehol senki, június vége, nyaralnak a gyerekek. Ősszel majd megint jönnek, játszanak, át-átpislognak a kerítésen, és nem értenek semmit. Az óvónénik és a szülők elmondják nekik, hogy odaát szorgos doktor bácsik és doktor nénik gyógyítják a bácsikat és néniket, és a gyerekek megnyugszanak. Felnőttként is meg fognak nyugodni mindabban, amit mondanak nekik.
Anyám az őszt aligha fogja megérni.
Várok. Az előző kórházból csak nem hozza anyámat a mentő, pedig már reggel nyolckor ott toporogtam, azzal biztattak, hogy mindjárt jönnek érte, én csak menjek előre. Bevásároltam, és jöttem, és várok. Elment egy délelőtt megint.
Felmegyek az osztályra, telefonálni szeretnék, helytelenítőleg csodálkoznak, amiért nincs mobilom. A főnővér telefonján érdeklődöm végül, és kiderül: nem a fizetős szállítást rendelték meg, hanem az ingyeneset, és az bizony soká tart. Fölemelem a hangomat: én meghagytam, hogy a fizetőset kérjék. A diszpécser hangjában vállvonogatás: így van náluk fölvéve, majd megérkezik egyszer. Dühöngök: a felvételi iroda itt nemsokára bezár, délután már nem tudom felvétetni, akkor mi lesz, hova vigyem? Felveszik így is, mondja a dicspécser. Nem veszik fel, mondom, mert ahhoz személyi kell, és az nincs nálam. Nem is lehet, mondja a diszpécser, mert az kell a szállítóknak, anélkül nem viszik.
Visszamegyek a kertnek nevezett, nagyrészt lebetonozott udvarba, és várok. Árnyas hely nincs, ülök a napon. Jó lenne aludni, de nem tudok. Kényszeresen megtapogatom a zsebemben a kicsi, téglalap alakú, műanyag belépőkártyát, amit a portán osztogatnak, zsíros a tapintása, menóra van rajta, és kifelé le kell adni; megvan. Mögöttem a mosoda hosszú épülete, nyitva az összes ajtaja, termetes asszonyságok trécselnek odabent. A főépület lépcsőfeljárójának tetején is beszélgetnek ápolónők, ráérős a hangulat. Ide fogok hát most már járkálni naponta. Legalább két-három óra az út kocsival oda-vissza, és mindig csúcsforgalom lesz és csupa őrült vezető. Felállok, felsétálok a főépületbe, ott van a büfé, megtekintem a választékot. Olyan süteményt, amilyet anyám szeret, nem lehet kapni, de kapucsínót igen. Visszamegyek a kertbe, álldogálok. Leülök.
? Gyurka, Gyurka! ? kiált fel anyám fektében boldogan, amikor meglát a mentőkocsi nyíló hátsó ajtajában. Aztán azt mondja a szamaritánus szolgálat két emberének, engem dicsérőleg: ?Er ist ein Mann...? Tovább nem tudja mondani, a szókincse maximum ötszáz német szó, és azt sem használja már helyesen.
A mentősöket nem érdekli, mit dumál a beteg, amúgy sem értenek németül, kerekes hordágyra teszik anyámat, épp hogy elférnek a két épület között a fordulóban. A tágas liften velük megyek fel az elsőre, ebben a liftben fogják majd anyám testét levinni a tepsiben. Az egyik mentős kezébe belegyömöszölöm a kétezrest, ettől aztán kíméletesebben fektetik az ágyra.
Kiveszem a táskájából a személyijét, és futok a felvételi irodára, a főépületbe. Fél három van már, és csak háromig vannak nyitva.
Ebben az elfekvőben ? krónikus osztályon, ahogy az egyik korábbi kórházban rendreutasított a finom nyelvérzékű illetékes hölgy, aki anyám otthoni ápolását havonta öthavi egyetemi fizetésemért készségesen megszervezte volna ? elvileg minden ingyenes, és senkitől sem kérnek igazolást a vallásáról. Anyám személyi igazolványát elveszik, az már náluk marad, addig. Alá kell írnom a nyilatkozatot, hogy csak a letétbe helyezett értékekért vállalnak felelősséget, valamint hogy a vallási előírásokat betartom.
Mondom a rideg felvételis nőnek: nem én vagyok a beteg, ezt nem tudom aláírni, anyám pedig már nem tudja leírni a nevét, mire megnyugtat: a hozzátartozónál írjam alá a nevemet, és a telefonszámomat is adjam meg. Megteszem. Nem nyilatkoztam tehát sem anyám, sem a magam nevében vallási hovatartozásunkról. Nem mintha bármi jelentősége volna, mégis megkönnyebbülök. Legalább ebben nem hazudtam ma.
Megyek vissza az osztályra, anyám már fekszik az ágyában, megörül nekem, mintha rég nem látott volna, nyilván nem emlékszik, hogy az előbb találkoztunk.
? Gyurka, Gyurka! ? mondja, és hozzáteszi legörbülő szájjal: bitte, bitte, ami nem jelent semmit, illetve azt jelenti, hogy védjem meg a bajtól.
Valóban meg kellene védenem, én vagyok a hivatott, csak nem vagyok képes. Gyurka nem én vagyok. Én György vagyok, de anyám már két hónapja nem hív a nevemen. Elfelejtette, hogy fia van.
Gyurka anyám bátyja, akit az Intelligence Service ügynökeként a nácik lekapcsoltak a belgrádi pályaudvaron a második világháborúban, és nem került elő többé. Én György lettem az eltűnt nagybátyámat pótlandó, de a Gyurka foglalt név volt, és anyám következetesen kitartott amellett, hogy én nem vagyok becézhető. Csecsemőkoromtól Györgynek becézett, és apámnak is így kellett hívnia. A barátaim nem tudták, hogyan is hívjanak, végül kitalálták, legyek akkor Györgyke. Aztán úgy döntöttek, hogy inkább a vezetéknevemen szólítanak.
Gyurkává, az ő mindenható bátyjává, az egyetlen emberré, akit talán szeretett, azóta lettem, hogy nem hajlandó magyarul megszólalni többé. Négyéves korában három hónapig egy Bécs melletti óvodában nyaralt, ott szedett fel annyi németet, amennyit aztán egész életében használt, és ezt a gyerekkori, szűkös szókincset próbálja, jelentős szellemi erőfeszítéssel, használni most is, visszagyerekesedni akarván nyelvileg is a halál kapujában, hónapok óta.
Igyekeztem rávenni, hogy beszéljen magyarul, de kérésemet megértvén összehúzott szemmel nevetett, mint aki nagy dolgok tudója, és soha nem árulta el, miért nem szabad neki az anyanyelvén megszólalnia. ?Wir sind in Budapest, ich weiss?, mondogatta néha suttogva, nehogy a kórteremben mások is megtudják a titkot. Érveltem azzal, hogy ha németül beszél, nem értik meg az orvosok és az ápolók, mit is kér tőlük; nevetett. Ismét kérdezgettem, miért nem akar magyarul beszélni, olyankor fáradtságot színlelt, a szemét félig lehunyta, és ha tovább erősködtem, mondta is: ?Ich bin müde.? Aztán a ?müde? nem jutott már az eszébe, megelégedett azzal, hogy ?ich bin?, nekem az volt a dolgom, hogy értsem, hogy ?müde?, és értettem.
Beakasztom az üres bádogszekrény keskeny rekeszébe a ruháit, már nem lesz szüksége rájuk. Felhívom a figyelmét a gyümölcslére és a túrós táskára, mert még eszik, sőt fal a műtétje óta, de fáradtan elfordul tőlem. Hihetetlen, mennyire sovány a válla. Az egyik nővér szigorúan közli, hogy szivacsot nem lát, vigyek. Vinni fogok. Közli, hogy a mosásért külön kell fizetni, fizetek. Most még nem adok borravalót, majd legközelebb: ki kell fürkésznem, kik azok, akik valóban ápolják.
Anyám nem néz rám.
Hiába eszik: fogy, satnyul, a füle hegyes, bár már nem vérzik, és a szemének a bevérzése is elmúlt. A műtét előtt rövidre vágták a haját, ki tudja, miért, hiszen az alhasát műtötték; a feje összement, egészen kicsike, és rátapadnak a hajszálai. Eleven múmia. Öreg csecsemő. Lett még egy gyerekem, rám van bízva ő is, ki tudja, miért. A karján nagy, sötétkék foltok, a rengeteg infúziótól. Azok a foltok még el is tűnhetnek akár. A takarót ledobja magáról, nagyon meleg van. A bal lábfeje befelé görbül, de a sebek, amelyek miatt az érműtétet végrehajtották, begyógyultak rajta. Legalább a lába nem üszkösödik tovább. Legalább nem fáj. Látom, nem nagyon tudja, hol van. Kórházban van, azt persze tudja. De nem kérdezi meg, hogy mifélében. Talán mert sejti.
Mondom neki hazugul: itt szépen meg fog erősödni, csak egyék sokat, hogy majd haza tudjam vinni. Nem reagál, pedig két hete még az volt a vágya, hogy kimehessen egyszer a Margitszigetre.
? Víz ? mondja váratlanul.
Visszakérdezem, vizet kér-e, bólint. Töltök neki a pohárba a palackból, de nem akarja elfogadni.
? Víz! ? mondja parancsolólag.
? Itt van...
? Nem! Víz! Meleg!
Nem értem. Ideges leszek. Halna meg már minél előbb. Fél éve tart ez a téboly, naponta loholok hozzá, hurcolom vizsgálatokra, rendelőkbe, kórházakba, ortopédiákra, dolgozni nem tudok, aludni nem tudok, elég volt.
Aztán felfogom.
? Kávét kérsz?!
Bólogat.
Ballagok a főépületbe, és kapucsínót kérek sok cukorral. Szívószálat is kérek, újabban csak azzal hajlandó inni. Jó vastag szívószál, örülni fog neki.
Örül. Mohón szívja, szívja, a forró tejeskávé égeti a nyelvét. Kérem, hogy várjon egy kicsit, amíg kihűl, de ő nem, a poharat nem ereszti, és azonnal kiszívja az egészet. Fájni fog a gyomra, mint ilyenkor mindig.
? Gyurka, Gyurka...
Fogom a kezét, sovány múmiakéz, teli májfoltokkal. Simogatom. Már olyan, mint amikor nem fog élni. A sovány arcát is megsimogatom. Hozzádörgöli a fejét a kezemhez. Nem is dörgöli, csak hozzányomja, mint a macskák és a kutyák.
Ideje otthagynom. Úgy megyek el, mint aki órákat töltött vele, holott alig több mint öt percet összesen.
Amíg a bátyját ismeri föl bennem, addig mindennap meglátogatom, és viszek neki finomságot. Öt percnél többet nemigen fogok időzni, beszélni már nincs miről.
Visszanézek. Nem néz utánam, félrebillent fejjel fekszik, maga elé bámul. Egészen kicsike a feje ezzel a lenyírt, szürkésbarna hajjal. Életében most először nincsen frizurája. Most először nem játszik semmit, amióta ismerem. Most már nem az anyám, akit gyűlöltem, csak egy haldokló, aki valamiért rám van bízva, aki véletlenül nem madárnak, nem növénynek, hanem embernek született, és akinek csak napjai vannak hátra.
Csak meg ne szeressem, csak meg ne szeressem most már, az nekem mindennél rosszabb lenne.
2003
