Kontra Miklós az egyik előadásában elmesélte, hogy egy faluról elkerült lány kijárja a főiskolát, s amikor szüleihez hazatér, időről időre az édesapja beszédét kijavíccsa. Mire az atyai válasz egy igen nagy pofon (Kontra, 2002). Nem Nádasdy könyvében csattan el ez a pofon, de gyakran előkerül valami hasonló, valami, amit, az egyes írásokat át- meg átjárva, minduntalan nyomatékosít könyve egésze: vannak figyelembe veendő idő- és térbeli változók a magyar nyelven belül, következésképpen vannak akár tiszteletben tartandó másként beszélői is, és szerzőnk e tekintetben az esélytelenebbek védelmébe szegődik a nyelvtudományos ismeretterjesztés minden eszközével (TAKI-TAKI ÉS SUK-SÜK; ROVARIRTÓVAL A SZAVAK ERDEJÉBEN; ENGEDJÉTEK HOZZÁM A BUNKÓKAT!; MI A BAJ A NYELVMŰVELÉSSEL? A SZIMBOLIKUS ROSSZASÁG; SZABADNA KÉREM?; HASZNÁLJUNK MINÉL TÖBB IDE GEN SZÓT! ? hogy csak néhányat említsünk).
De ne szaladjunk előre. Az 1990 és 2002 között napi- és hetilapokban, folyóiratokban közreadott, a tartalomjegyzék három blokkjába sorolt (a Budapesti Könyvszemlében megjelent, vegyes műfajú és a Magyar Narancs ?Modern Talking? rovatában közölt) írások címei még nem mindig utalnak a közvetlen nyelvészeti tartalomra, hiszen bennük a ?rágondolás tárgyát? nemegyszer élvezetesebben vezeti elő Nádasdy, mint a szakmunkák tárgyszerű címei. (Lásd A PERZSA KIRÁLY MAMÁJA című remeket a nyelvek közti átjárás korai filológiájáról.) Ha a cikkgyűjteményhez könyvként közelítünk, megnézzük elöl-hátul, találunk tárgymutatót, ?mely a nyelvészet számos fontos területét nem érinti? ugyan, ám elárulja már, hogy a könyv a magyar nyelvi rendszer jó néhány, viták kereszttüzében álló jelenségével foglalkozni fog (például alapján, ami-amely, -ban rag ? hogy csak az elejéről említsek néhányat). Mindamellett számos nyelvi jelenség, nyelvi forma (például idegen szó, igekötő, igenév, ikes ige, illeszkedés), nyelvészeti terület vagy fogalom (mint például diakrónia, etimológia, nyelvvédelem, pragmatika) is helyet kap majd benne. S ott vannak a talán majdan legérdekesebbek, a személyes rácsodálkozás okán kiragadott jelenségek és mögöttesük boncolgatása; vajon miről lesz szó ezeknél: bugris, buzi, egérpad, az ?írás csapdája??
Kevés ma a modern nyelvészetet megismertető, összefoglaló jellegű és a lingvisztika interdiszciplináris nyitása miatt a szakma iránt érdeklődő szélesebb olvasórétegnek szánt ismeretterjesztő munka. A nyelvészet egyre tágabb tudományos világképét szinte csak vaskos enciklopédiák, hosszúra nyúlt úgynevezett bevezetések, tankönyvek tudnák átfogni ? a rendelkezésre álló kínálat azonban igen szerény. Mondvacsinált igyekezet lenne ekképpen az ÍZLÉSEK ÉS SZABÁLYOK-at ezekhez mérnünk. Nádasdy amúgy is sajátosabb utat jár: eltekint a rendszerezés és az összefoglalás szándékától, többnyire egy rövid, zsurnalisztikai műfajt, a tárcát használja a nyelvről, nyelvészetről szóló beszédhez. A tárcát, melyről egy helyütt Darvasi azt mondja, általa meg lehet írni ?...egy kicsit a világból. Egy olyan semmi dolgot, ami van is, nincs is, csak akkor van, hogyha észrevesszük, ha nem vesszük észre, akkor lehet, hogy nincsen...? (Darvasi, 1998). Persze létezik valahol, valahogyan a nyelvezet, mert valahol, meglehet, minden megvan. Ám Nádasdy mindebből kiragad, és könnyed odafigyeléssel kezdi ráirányítani a figyelmünket egy-egy nyelvi vagy akár csak a nyelvvel kapcsolatos viselkedésbeli vagy kultúrtörténeti jelenségre, elsősorban olyanokra, melyekhez mi magunknak is némi közünk van (beszélőként, olvasóként, ítészként, dolgozatot író tanulóként, esszét javító tanárként, lektorként), s máris az érintettek feszült, kíváncsi odafigyelésével kerülünk a tárca tematikus középpontjába. Ez a téma sokféle, esetleges és szerteágazó, mert a tudományterületeket tekintve van itt morfológia, fonológia, metaforakutatás, beszédaktuselmélet, nyelvtörténet, pragmatika vagy generatív nyelvészet, hogy az implicit módon megjelenő területekre csak utaljunk. Elsősorban a magyar nyelvtan jelenségeihez vezetnek az írások, a vizsgálatukhoz szükséges nyelvészeti ismerethez, és elengedhetetlenül szerepel a nyelvek közti összehasonlítás is. A tárca, a napi cikk rövid terjedelme, visszafogott szaktudományossága, a hozzászólás fesztelen stílusa rokonítja az írásokat, együttesükben ? a legjobb ismeretterjesztő igényességgel ? képesek (ha nem is átfogó) képet adni a modern nyelvészet mibenlétéről. Nem gondolom, hogy az ismeretek mind teljesebb terjesztése motiválná a szerzőt a tematikus sokféleségben, vagy a mind átfogóbb kép nyújtásának igyekezete. Sokkal inkább az írásokon átsütő személyesség, egy epikus esetlegesség, egy nagyon szerethető momentum, amelyben a szerzőt nyugodtan azonosíthatjuk Nádasdy Ádámmal (mint a NYELV ÉS LÉLEK íróját Kosztolányival): egy ürge jár-kel, elmegy Londonba, a W. H. Smith-féle kereskedésben könyvet akar vásárolni, sörözget egy itthoni étteremben, filmet néz, konferenciákra jár, szemináriumot tart az egyetemen, társaságban fordul meg, szemébe ötlenek a mobiltelefonok díjcsomagjai. Mikor pedig már-már azt gondolnánk, hogy mégiscsak kivételes az élete a miénkhez képest, kiderül, hogy a kommunizmus idején bizony ő is csak a pócspetri almáskertbe kísérte a diákjait szüretelni Daróczi munkavezető felügyelete alá.
Ez az ürge történetesen azonban nyelvész (igen, költő itt nem), aki a mindennapok epikájában nagyobb érzékenységgel fogja a nyelvit, és tudományos igénnyel, tudományos apparátussal tudja vizsgálni. A W. H. Smith-féle könyvesboltról kiderül, hogy valahol trafik, és a ?valahol? szó okán kerülnek elő a dolgok, sőt cselekedetek konceptualizálásában alkalmazható tér alapú metaforák, a személyiség megfogalmazásának topográfiája. A sörözgetés közben a tárcaírót tegező pincér esete az önözés, magázás, tegezés eseteinek összevetéséhez vezet (a hétköznapiaktól odáig, hogy a róka és a gólya mindig tegeződik az állatmesékben). A filmnézés a trágár vagy a tabuszavak jelentéseinek, használatuk körbejárásához. Egy konferencia a nyelv tudományos vizsgálatának leíró, elemző jellegének megmutatására ad okot. A ?lebeszélhető díjcsomag? ezúttal nem a reklámnyelv idegen szavakkal tűzdelt (és Nádasdy által máshol megvédett) valóságához visz, hanem a termékeny le- igekötőhöz, egyre több igénkhez köthető tulajdonságához: ??Mire leszolizom a nyolc alkalmamat, olyan leszek, mint a csoki? ? mondja Zsanett? ? idézem Nádasdyt.
Az előbb említett tudományos igényű vagy tudományos apparátusú vizsgálat nem kerül előtérbe, Nádasdy ritkán nevesíti vagy mutatja be a nyelvelméleti hátteret, de el-elejti egy-egy nyelvész nevét (Saussure, Telegdi Zsigmond), felüti helyettünk a szótárakat, ahogy kell (mármint hogy felüti, és nem helyettünk), jókor, jó helyen olvasója kezébe ad a terminológia elemeiből néhányat, mint például pro-drop, lexikon, generálás. Bevezet minket a nyelvtudományi szakmunkák előcsarnokába e szakszavak fogódzóival. Szóhasználatából felsejlik egy adott nyelvtudomány-történeti paradigma mögöttes metaforája, mint például a számítógép módjára jól formált megnyilatkozásokat létrehozó beszélőé a generatív nyelvészettel kapcsolatban. Magára a nyelvészetre utalva is, tudományossága kereteit fejtegetve, szívesen használ revelatív hasonlatokat a biológia, a KRESZ köréből. A szerző láthatóan a laikusénál nagyobb nyelvi korpuszt mozgósít hatékonyabb eljárásokkal. A tárcáknak a fenti ízelítővel jelzett világából a vegyes műfajú középső rész kilóg, pedig itt szerepel a 2000-ben megjelent, az akadémiai helyesírási szabályzatot (és mást is) bíráló dolgozat (A HELYESÍRÁSI LÓ), a jiddisről szóló kitűnő összefoglaló (A MÉLYSÉGEK MÉLYÉN: A JIDDIS), vagy a ?modern? szót szaktudományosan (és elegánsan) elemző, történeti, pragmatikai szempontokat elegyítő írás (A MODERN ÉS A BELŐLE KÉPZETT FOGALMAK JELENTÉS- ÉS HASZNÁLATTÖRTÉNETE).
A tárcák szűrője a szélesebb nyelvvizsgálatot nem teszi lehetővé, de egy adott nyelvi forma okán a tárcába beemelt nyelvi alakulatok sokasága az empirikus szaktudományok eszközeivel vizsgált nyelvnek az avatatlanok által talán nem is észlelt nagy spektrumát jelzi (például beszélt nyelvi kopások). A nyelvi tények elrendezésében elméleti-módszertani szempontból ? ha odáig merészkedünk, hogy egy ismeretterjesztő munkán ilyesmit keressünk ? Nádasdy pluralista. Megengedi magának, hogy egyszerre többféle nyelvelméletet alkalmazzon a különféle nyelvi jelenségek szemlélésekor (mondjuk a mondattanban élenjárót, ha mondattani kérdésről van szó), miközben a hagyományos nyelvtannak az iskolásoknak is ismerősen csengő olyan ?jó öreg? kategóriáit használja, mint alany, állítmány, tárgy. Holott: mi is az a tárgy? Ízlelgessük ?A macskám kergeti a kutyám? Pléh Csaba idézte mondatot (esetleg vegyük kézbe ugyane nyelvész-pszichológus A MONDATMEGÉRTÉS A MAGYAR NYELVBEN című könyvét). E sokféleség önmagában is sejteti a szerző írásokban szétszórt, de explicit módon is fejtegetett nyelvészetfelfogását, ami nem közömbös egy ilyen szaktudományt közérthetően tálaló könyv esetében. Azért is érdemes rá kitérni, mert több helyen Nádasdy annak ellenében határozza meg a nyelvészetet, hogy szerinte az emberek mit gondolnak, mi a nyelvészet, és szerinte mi nem.
Az És ?Ex Libris? rovata számára írott könyvismertetések bevezetőjében állapítja meg tényként, hogy a nyelvészet kevéssé került be az általános műveltségbe vagy az igényes közgondolkodásba. Továbbá úgy látja, hogy a nyelvészet sokak fejében a helyes-helytelen értékek mentén osztályozó tudománynak látszik (e nyúlfarknyi bevezetőben nem fejti ki, hogy miért), valamint azonossá válik a helytelen formák miatt dorgáló, egyfajta moralizáló nyelvműveléssel (ezt megvilágítandó ott áll a MI A BAJOM A NYELVMŰVELÉSSEL? című írás). Úgy vélem, a nyelvészetet a nyelvműveléssel azonosító látásmód kialakulásában talán az is szerepet játszott, hogy a nyelvvel való publikus foglalkozás legismertebb formájává (tekintsünk el az iskolai anyanyelvi neveléstől) éppen az írott és elektronikus sajtóban helyet kapó nyelvművelő cikkek és műsorok váltak: hogyan mondjunk vagy írjunk helyesen ezt vagy azt. Üdítő és fontos kivételt éppen Nádasdy Ádám és Kálmán László közös, könyv alakban is megjelent rádiós beszélgetéssorozata képez (Kálmán?Nádasdy, 1999). Akinek az ÍZLÉSEK ÉS SZABÁLYOK felkeltette az érdeklődését, érdemes kézbe vennie a szerzőpáros már rendszerezőbb, de még mindig közérthető és olvasmányos könyvét, lehetőleg az itt javasolt sorrendben. Az ismeretterjesztésre vállalkozó nyelvész kettős erővel igyekszik eloszlatni a fenti téves felfogást (?...szögezzük le, hogy a nyelvben semmit nem lehet ?helyeselni?, ez olyan volna, mintha az állattanban mondjuk a hörcsögöt helyeselnénk...?; ?A nyelv rettenetesen fontos. Mégsem a nyelvet kell művelni, hanem az emberek fejét?). Vélhetőleg ezért válik amolyan vesszőparipává a könyvben egy ideális, normakövető nyelvvel foglalatoskodó nyelvészet átlagemberben lecsapódó téveszméjének kritikája. Mi több, Nádasdy kedvtelve szemlélgeti a művelt nyelven, a normán kívül eső formákat, mert meglátja bennük a tájnyelvi egyedit, a ?bunkó?-ban a következetest, a szlengben a kreatívat, az üzenetet éppoly jól kommunikálót ? s ami a nyelvésznek a legfontosabb ?, a nyelvileg lehetségest, a nyelvi rendszeren belül elhelyezhetőt. Persze olyan nyelvi rendszerről van nála szó, amely a területi vagy szociokulturális eltéréseket, az időben változó nyelvi alakulatokat is inkorporálja, mert a nyelvi sokféleséget regisztráló, leíró, értéktársítástól mentes, nem előíró nyelvészetet akarja megismertetni. Elválasztani a fejünkben szociolingvisztikai attitűdvizsgálattal kimutatható, nyelvvel kapcsolatos ízlést (vannak) és a szabályokat (tudományosan igazolhatók, ugyancsak vannak). Eloszlatni azt a tévhitet, hogy a nyelvhasználat mikéntjével másokat sakkban tartó magatartáshoz, a nyelvi diszkriminációhoz a nyelv tudományának köze van. A nyelvnek igen, mint azt a beszélt nyelvi kutatások bőségesen elemzik, de nem lehet köze a vele foglalkozó tudományos vizsgálatnak, amely a nyelvi (nyelvtani és kommunikatív) kompetenciát modellálja ? illemkódex nélkül.
Talán ezen a csapáson érthetőbb és kevésbé provokatív élű A HELYESÍRÁSI LÓ, az akadémiai helyesírási szabályzatot bíráló írás, amely a nyelvészetet és a helyesírást elválasztva az 1984-es 11. kiadású (vajon miért épp ez van meg nekem is?) szabályzatot bírálja. Nem nyelvészeti bizonyítással, hanem esszéisztikusan, mert a helyesírás is olyasmi, amit Nádasdy nem tekint a nyelvészet részének: ?Mélyen sértenek az olyan kijelentések ? mondja ?, hogy ?a madzag szót 1984. április 24. óta ma-dzag formában kell elválasztani? (ekkor hagyta jóvá az Akadémia elnöksége a mostani szabályzatot). Bevallom ? folytatja Nádasdy ?, fel kell ütnöm a szabályzatot, hogy pontosan tudjam idézni ? én ugyanis továbbra is mad-zag-ot írok. Rángassák a nagymamájukat.? Ha jól értem, nemcsak a hagyományőrzéstől terhelt magyar helyesírást, hanem közel húszéves szabályzatának ellentmondásait is kritizálja, sőt a szabályzatot mint olyant, amelynél szerinte sokkal hasznosabbak lehetnének a tanácsadó könyvek.
Itt is, máshol is kérdésként merül fel a hagyomány, hagyománykövetés, a norma, a normakövetés és a nyelvészet viszonyának mikéntje. (Eszünkbe juthat itt e problémával kapcsolatban a bevezetőben említett, a szülőktől tanult anyanyelven vett elégtétel miatti pofon.) Nádasdy nem tisztázza a problémát (hogy is tehetné pár oldalas cikkekben), inkább néhány tárcájával felveti. Például példával, miszerint ha az idegen tulajdonnevek ejtésének hagyománya megvan az adott idegen nyelvi kultúrában, mint Kierkegaard neve dános ejtésének, attól a dán kultúrával interakcióba került magyar kultúra, amennyiben más ejtéssel honosította meg, az előbbit magyar hagyományként felülírhatja. A nyelven belüli, a nyelvek közti és természetszerűleg a hagyományokkal is számolni kénytelen párbeszéd hermeneutikáját s mindennek az egy fő nyelvtanulóra eső bonyodalmát igen szemléletesen illusztrálja a FŐVÁROSUNK, BJÚDÖPESZT, amely a maga három és fél oldalával mindennél hathatósabban érteti meg azokat a látszatra nehezen hihető állításokat, hogy a magyar nyelv nemhogy szegényebbé válik, hanem gazdagodik az idegen szavak révén, hogy nem fenyegetett kis nyelv (meg nem is ?kacsacsőrű emlős?), hogy komoly anyanyelvi ismeretekre (is) szert tenni éppenséggel az idegen nyelv tanulása során lehet, meg amúgy is a természetes nyelvek kapcsolata megkerülhetetlen. Ha ehhez még hozzávesszük a szerzőnek a substandard alakokat a nyelvhelyesség ellenében ?megvédő? sorait, vagy nevezzük úgy, a mad-zag-féle elválasztáshoz való privát ragaszkodását, joggal merül fel a kérdés: mindebben mi és milyen a Nádasdy Ádám által közvetített nyelvtudomány státusa? Hiszen, mint emlegeti (s ezért a könyv mutatójában két találatot is kap), liberális szemléletű nyelvésznek tartják. Milyen elméletben összegezhetők állításai, ha, mint mondják, ?ő mindent megenged??
Én határozottan nem úgy látom, hogy a Nádasdy közvetítette nyelvtudományban ?anything goes?, hanem úgy, hogy ? az angolnál maradván ? ez egy ?There are more things in Heaven and Earth, Horatio, Than are dreamt of in our philosophy?-féle tágassággal számoló nyelvtudomány. Elméleti és módszertani eklektikája, a fentebb emlegetett liberális szemlélete, a nyelvműveléssel kapcsolatos vagy a helyesírás mindenkire vonatkozó érvényét megkérdőjelező állásfoglalása persze vitatható. A VVCC címet viselő írásban még mellékes érv formájában is fura az -ódzik, -ődzik végű szavakkal kapcsolatban az, hogy az akadémiai helyesírás hogyan elemzi az ilyen toldalékos szavakat. Vagy az éppen a szerző által méltatott ÚJ MAGYAR NYELVTAN javasol újabb elgondolást a magyar birtokos személyre utaló toldalék rag voltáról. ?Túlragozott igekötő?-e a rája? (?Keresi a Klára, mégsem akad rája.? ? Arany sorával kapcsolatban egyébiránt a név előtti névelőről esik szó.) Ez utóbbi két példa mégsem kritika akar lenni, hanem a toldalékmorfémák és szófajok bizonyos jegyeknek megfelelő kritériumok szerinti osztályozását kísérő bizonytalanságra akartam utalni: a könyv kérdőjeleire, felvetéseire.
A kognitív fordulat utáni nyelvészet ugyanis a bináris (például igen-nem, helyes-helytelen) osztályozás helyett alkalmazza a prototípushoz viszonyuló kategorizációt, amely fokozati skálán helyezi el a prototípushoz közeli centrális vagy az attól távolabbi, periferikus nyelvi alakulatokat úgy, hogy határaik nem mindig különülnek el élesen egymástól, egybemosódhatnak. A prototípuselmélet keretében értelmezett nyelv egy létező formáját, megnyilatkozását a nyelvtani magon túlmenően tovább módosíthatják a nyelvhasználat révén társuló specifikus szociokulturális értékek, presztízs, stigma vagy olyanok, mint a pragmatikai környezet, regiszterek, stílus, konvenciók (Tolcsvai Nagy Gábor, 1998). Ennek ki dolgozásakor a standardizáció fenntartására irányuló vagy az éppen azt kikezdő, bennünk, nyelvhasználókban működő mechanizmusok, ezek viszonyai világosabbá, igazolhatóbbá válnak (egyúttal a nyelvművelés feladatai is). Merthogy nem kétséges, társadalmi státus, műveltség és hasonlók révén ki-ki osztozik a nyelvvel kapcsolatos ízlésbeli különbségekben, ítéletekben, előítéletekben. Nemhogy egy szó, hanem egy morféma is válhat ilyenek alapjává. Hogy ez milyen széles körű, arra jó példa, hogy Nádasdy maga is jótékony homályba vonó többes szám első személyben, ironikusan listázza, hogy ?ők? mit is utálnának. (MIT UTÁLJUNK?)
Az írások szerzője így, erről nem beszél, de a nyelvvel kapcsolatos reflexiói a fenti racionalizáló és tapasztalati teljességet célozzák meg: ?Az osztályozó és az értékelvű között van valahol a tulajdonképpeni nyelvtudomány. Kemény tényekkel dolgozik ? vagyis, hogy mit mondanak a beszélők és mit nem ?, de semmi egyebet nem vesz adottnak, elemzéseit és kategóriáit bármikor hajlandó feladni vagy újragondolni...?
A jól megírt darabokból nem az derül ki, hogy nehezen írták őket, pedig az egyszerűsítésekre kényszerítő műfajban teljességre törő és kifelé forduló tudományt terjeszteni biztosan nem egyszerű. Nádasdy remek írásai ennek arányát megtalálva nyitják fel a szemünket, hogy nyelvészeti alapozással hogyan ismerhető meg jobban politika, irodalom ? mint például a könyvben egészen más apropóból megemlített Parti Nagy vagy Esterházy szövegei ? de akár két percünk a villamoson: világunk a nyelv.
