Rohantam egyszer, szél pofozta arcom,
futottam tőle vagy felé talán,
porfüggönyt szőtt a készülő vihar, és
elém zuhant egy szétkorhadt platán.
Nyugodtabb táj, de mintha mégis az,
holdfény süt át a felhők térközén,
karéja keskeny még ahhoz, hogy lássam,
most tőlem megy, vagy mástól jön felém.
Lustán kavargó hó alatt az út
egyszerre biztos és valószerűtlen,
ha kérdené, mi vár egy újabb múltban,
lehetne máshoz ez egyszer hűtlen.
De hogyha mégsem, nincsen semmi baj,
gyakorlat teszi a felejtés mesterét,
láttam egyszer szélrostát forogni, maradt
a mag, és szállt a pelyva szerteszét.
Megtanultam előző életemben:
volt már, és jön még korszakok sora,
hogy semmi kedvem lenni nélküle,
ilyet nem mondok többé már soha.
Párizs, 2003. október
