Damjanich, versben, számomra, egyetlenegyben él,
P. Gy.-ében. Bár abban a tábornok éppen meghal,
de a költő installálta versbéli halál az életnél élőbb.
A hőst a kivégzése pillanatában látjuk, szájában égő
szivar, s a vers lábjegyzete szerint spontán defekál,
mint minden kivégzett abban a pillanatban.
Az én jelen versem Damjanichát nem Damjanichnak
hívták, csak mi, kiknek kórtermük közvetlen az elfekvők
szobájába nyílt (mintegy előkészítő tereként amannak),
neveztük így a tömött szakálla miatt. Egyébként kicsit
mintha T. O., a jeles palicsi költő verseiből lépett volna
elő: a lökött Wilhelm s Miskin herceg keveréke volt;
68 előtt ügyvéd és hittérítő, azután kazánfűtő: Isten
földalatti aktivistája, s 89-ben bársonyos forradalmár.
De akkor (egy éve) már felváltva szidta Gorbacsovot,
Havelt s a pápát. Ha jókedve volt, szériákat fingott,
s dallamra, mint Montaigne szerzetese vagy Stipan,
a flora boy egy ugyancsak T. O.-versben. Mondom,
úgy félig T. O.-figura volt; mikor elbocsátottak,
terveztem is, hogy felhívom a költőt, s megkérem,
tegye ő versbe Damjanichunkat, mert ugye zseniálisan
fecsegni nem tud akárki, s a mi Damjanichunk
zseniális fecsegő volt, a kazán, a kóbor kutyák,
a hit s a forradalmak szerkezetének rejtelmeiről
úgy mesélt, hogy tulajdonképpen az életről, halálról
s a történelemről értekezett. Mondom, úgy félig
T. O.-figura volt. Akkoriban engem főleg az izgatott,
hogy melyik szerb vagy horvát hősénekből került
vércsepp Delimán szomakjába (amitől ugye aztán
Kumilla elhalálozott), s egyáltalán: mi az a szomak.
(Pontosan ma sem tudom.) Felhívtam hát telefonon
az újvidéki P. Olgát, a szerb?horvát folklór avatott
ismerőjét, de egy idegen női hang valahonnan
a terek és idők mélységes mélységéből egy virtuális
telefon s a valóságos fülem kagylójába azt sóhajtotta:
?umrla?, azaz meghalt. A sóhajtó talán maga Kumilla
volt, így adta tudtomra, hogy hiába nyomozok utána,
eltűnt az utolsó tanú, az utolsó nyom is. Ekkor jutott
eszembe T. O. mint Adria-szakértő s végső mentség,
hátha tud valamit Adria Syrennája s a középkori délszláv
hősök kapcsolatáról. De T. O. sem tudott segíteni,
viszont a szomak keresett ószerb jelentésétől csak egy
ugrás volt neki Somorja (kis város Pozsony mellett)
s az ottani romos zsinagógában berendezett kiállítási
terem s az éppen benne tanyázó svájci festők (?Peter
meg Liliane?) azúr színei. S a színek és szavak
forgatagában teljesen elfeledtem, hogy én a költőnek
még Damjanichot is szóba akartam hozni.
Az én Damjanichom sztorija tehát végleg rám maradt.
Az utolsó képem a pópaszakállú forradalmárról:
már tetőtől talpig sárga, akár egy huszármente, de még
szériát próbál fingani. ?Nem megy?, jelenti szomorúan.
Aztán: ?Defekáltam, előlegben a kivégzésemhez.?
Győzelemittasan néz ránk, szájában, szivarként, egy szerb
hősi ének kojtol. ? A defekálás után még kapott
az égi Haynautól néhány hét haladékot. 2002. nov. 11-én,
a Cseh Bársonyos Forradalom 13. évfordulóján
végezte ki a májrák.
