Van-e már a rendszerváltásnak társadalomtörténete? Múltnak tekinthetjük-e az 1990?1998 közötti időszakot? H. Sas Judit könyve alapján megerősödhet bennünk a sejtés: az átmenet évei lezárultak, és az ezredforduló valóban ? korszak kezdete Magyarországon. Az átmenet társadalmi ideje persze nem határozható meg olyan pontosan, mint az uralkodók, háborúk és forradalmak történelmi ideje: a magyar rendszerváltás valójában már a nyolcvanas években megkezdődött, és korántsem zárult le az első demokratikus választásokkal. A könyvben bemutatott három példa a kilencvenes évek tünékeny pillanatait nagyítja ki: a zavarosban halászik ? a legjobb értelemben. Annál is inkább méltatást érdemel, mert H. Sas Judit nem történészként, utólag nyúl vissza már elnémult és archivált forrásokhoz, hanem az átalakulások sűrűjében gyűjtögeti történeteit, adatait és arcait, hogy aztán néhány év távlatából rendezze a hihetetlenül gazdag anyagot. Egészen profánul szólva: nem vesz tudomást a szociológusszakma 1990 utáni súlyos válságáról, hanem ? ahogy azt már a hetvenes-nyolcvanas években is tette ? türelmesen kutatja azokat az új problémákat, melyeket a politikai változás hozott a felszínre, sőt módszertani kísérletekbe kezd.
A kötetbe gyűjtött három tanulmányt a szerző szerint a közös módszertan, az oral historys interjú köti össze. A recenzens ehhez azt is hozzátenné, hogy a szocialista örökség témája és a community study szempontrendszere talán még szorosabb kapcsolatot teremt a látszólag különböző tanulmányok között. S nemcsak abban a közvetlen értelemben, hogy a KÁRPÓTOLTAK fejezetben a föld és a termelőszövetkezetek, A C VILLA TÖRTÉNETÉ-ben a bérlakás, az ÚJ APPARÁTUS mikroelemzésében a tanácsrendszer öröksége körül bonyolódik a cselekmény, hanem tágabban is, hiszen a könyv arról beszél, hogy miként tudnak az emberek megbirkózni a szocializmus mentális és kulturális örökségével az új politikai és társadalmi környezetben ? ér-e valamit egyáltalán ez az örökség ma. Community study mindhárom szöveg, hiszen az első egy családot és annak tereit, a második egy házat és annak lakóit, a harmadik pedig egy intézményt és annak tisztviselőit vizsgálja, mégpedig konfliktusaikban.
Az egyéni élettörténeteken, a melléjük rendelt intézmény-, illetve településtörténeteken keresztül a magyar átmenet súlyos és fájdalmas ellentmondásaival szembesülhet az olvasó ? s a következtetések messze túlmutatnak az adott kis közösségeken. A mecséri és darnózseli kárpótlási mizériák nemcsak térben, de időben is kiterjeszthetők: az agrárium évszázados tragédiáját tetőzte be a kárpótlási törvény (és, tegyük hozzá, az agrárprivatizáció). Mint ahogy ?Tóváros? önkormányzatának botladozása, a korrupciós botrányok és az ? elit rekrutálódása sem volt egyedi jelenség. Utóbbiról kvantitatív szociológiai felmérések is bizonyították a H. Sas Judit által bemutatott összefüggéseket. A recenzens számára azonban igazi újdonsággal A C VILLA TÖRTÉNETE szolgált ? e fejezetben árnyalt példáját látjuk a kommunikatív emlékezetnek, vagyis annak, hogy hogyan teremti meg a szemünk előtt saját, partikuláris emlékezetkultúráját a Kádárkorszakról egy ? nemcsak egy házban, hanem valójában is együtt lakó ? közösség. A C villában elmeséltek arra is rávilágítanak, hogy e közösség rendjét, együttélési szabályait maga hozza létre és ellenőrzi, s ezek a szabályok jóval bonyolultabbak (és persze jóval emberibbek), mint hinnénk. Sőt mintha a külső társadalmi igazságtalanságokat a közösség belül részben kompenzálná. H. Sas Judit itt igazságkereső, elkötelezett narrátor: dekonstruálja a ?házmesterlány?, a ?rendőrfeleség?, a ?kommunisták? sztereotípiáit, egyúttal sommás ítéletet hoz Merán Ákos, a ?létező szocializmus? Hábetlere fölött: az ő identitásprojektjét álságosnak tartja, és leleplezi. Ebben és írása sok más jellegzetességében a szerző a régi magyar szociográfia nyomdokában jár: tényfeltáró és kritikus, ha küldetéstudata szelídebb is az elődökénél.
A kötet műfaja nehezen megítélhető. Az ELŐSZÓ lényegében olvasónapló, melyben a kapcsolódó késő modern történetírói, szociológiai és filozófiai irányzatok közül ismerkedhetünk meg néhánnyal. Egyúttal szakmai kiáltvány az élettörténeti elbeszélés mint szociológiai forrás hazai elismertetéséért. Siessünk kimondani: teljes joggal és nagyon csekély reménnyel. Hiszen a mai magyar mainstream szociológia (ha van egyáltalán ilyen) még mindig nem vesz tudomást arról, hogy nem (feltétlenül) a tömegek révén tárulkoznak fel a tömegek, mint ahogy azokról a testvértudományokban (történettudomány, filozófia, antropológia, irodalomelmélet stb.) zajló vitákról sem, melyek a nyugati szociológiát az utóbbi évtizedekben radikálisan átformálták.
A három eset leírása szerencsére nem a szokásos invenciótlan oral historys szerkezetet követi (annak 1. változata: szerkesztett, stilizált interjúk + soványka értelmezés; 2. változata: hagyományos történeti vs. szociológiai értekezés + soványka interjúrészletek a mondandó illusztrálására), hanem a különböző elbeszéléseket korszakokra bontja, egymás mellé teszi, szembesíti, történelmi kontextusba ágyazza, és interpretálja őket. Ez részben előnyére, részben azonban hátrányára válik a munkának. Hiszen ha elfogadjuk, hogy az élettörténeti elbeszélés a szociológiai jelenségek bemutatásának önálló forrása, akkor elsődlegesen ezeket az elbeszéléseket kellene elemeznünk és az általuk feltárulkozó egyéni ?korszakokat? és elbeszélési struktúrákat bemutatnunk. Nem a történeti ?igazság? után kellene kutakodnunk (még akkor sem, ha megengedjük, több ?igazság? is lehetséges), hanem emez ?igazságok? megélési módjait feltárnunk ? az élettörténeti elbeszélések szisztematikus elemzésével azonban adós marad a kötet.1
Még problematikusabb az egyedi élettörténetek és a lokális történelem összekapcsolása. A KÁRPÓTOLTAK esetében azt a célt tűzte ki a szerző, hogy a ?paraszti gazdalét történelmi gyökereit, a falusi társadalomban elfoglalt helyük [sic!] alakulását, a termelési struktúra jellemzőit és változásait? a kiválasztott családok történetén keresztül írja le (34. o.). Ehhez azonban az élettörténeti interjú nem a legmegfelelőbb szociológiai módszer ? hiszen maga H. Sas is utal arra a bevezetőben, hogy élettörténetünket a jelen perspektívájából idézzük fel, így elbeszélésünkben csupán azok az emlékek bukkannak fel, melyek ma is relevánsak. A paraszti kultúra kutatásának megvannak a maga autentikus forrásai és tárgyai: a községi dokumentumoktól a fennmaradt tárgyi kultúráig ? H. Sas használja is ezeket. Az élettörténeti interjúkból pedig a paraszti gazdalét megélését, a róla szóló kollektív emlékezetet rekonstruálhatnánk. E trópuson máshogy mérődik a siker és a kudarc: lehet, hogy a Füsi család a külső mércék szerint sikeresebb volt a kárpótláskor, Hartaiék az élettörténet ?törvényei? alapján mégis boldogabbak azzal, amijük maradt. A kevert módszer hibája, hogy szétszórja a kutató figyelmét, és megnehezíti a következtetések levonását is, jelesül azt, hogy kárpótlás ide vagy oda, az agrárátmenet azokon a településeken okozott kevesebb megrázkódtatást, ahol nem verték szét a téeszeket.2
A ?közelmúlt?, azaz az átmenet vizsgálata attól is bonyolult, hogy a lezárás pillanatában nem látszik tisztán, mely tendenciák maradnak virulensek és melyek csak pillanatnyi elhajlások, zuhanások vagy elrugaszkodások a községek életében és a személyes sorsokban ? nyilván ez magyarázza a szerény összegzést a tanulmányok végén. Hadd tudósítsak mégis a KÁRPÓTOLTAK fejezet kicsengésével ellentétes pozitív fejleményekről Mecsér életében, mely falut természetesen nem kutatóként, hanem az elmúlt évtizedben hetente-kéthetente odajáróként magam is többé-kevésbé ismerem: 1998-ban még nem látszott, de a másik Füsi azóta a legerősebb helyi agrárvállalkozóvá nőtte ki magát; a téesz egyik régi épületében ma struccokat nevel egy frissen betelepült gazda, aki földeket is szerzett azóta a határban; 2001-től tíz-tizenkét menetrend szerinti busz közlekedik Győr és Mosonmagyaróvár irányába; a falu határában pedig egy győri vállalkozó felújította a rigópusztai majort szürkemarhástul, bivalyostul, lovastul (igaz, hogy diszkót üzemeltet a pajtában...).
Módszertanilag érdekes kísérlet a videós interjú elemzése ? azaz kép(szöveg) és beszéd(szöveg) forgatókönyvszerű egymás mellé rendelése. Itt H. Sas abból indul ki, hogy ?a mozgókép többletinformációt adhat a szociológus számára. Hiszen megjeleníti a közvetlen érzékelés lehetőségét. Nyújtja az öröm, a bánat, a szenvedés, az indulat, a kicsinység vagy a nagyság, az igazság és az álság, a kimondott szavak és a tényleges érzelmek egybeeséséről vagy ellentmondásosságáról, ezek múltjáról, változásairól és mindebben e viszonyokat meghatározó társadalmi erőtérről szóló információkat, mégpedig úgy, hogy a közel hozott emberi arcokon és mozdulatokban mindez láthatóvá lesz?. (132. o.) Erősen vitatható azonban, hogy ezek a szociológus kérdései lennének. S ha igen, mi volna az elemzés módszertana?
A választott forgatókönyvforma (a látott képsor leírása, majd az elhangzottak rögzítése) szellemes, de szerkezetileg nehezen követhető, ráadásul félrevezető is, hiszen a filmrészletek leírásában már benne rejlik az interpretáció. Nem a filmet vagy a képkockát látjuk, hanem személyes szöveget olvashatunk egy másik, ?belső? képről, melyet H. Sas alakított ki magában a film megtekintésekor. Sőt még előbbről kezdem: az olvasó számára már az sem világos, hogy milyen ?rendezői? és operatőri szándék hozta létre a képsorokat. Rögzített vagy mozgó kamerával készült a film? A kérdező filmezett, vagy operatőrt alkalmazott? Mit tudtak a C villa lakói a hozzájuk látogató szociológusról és a készülő videóról? A szerző nem elemzi, de még csak nem is problematizálja a szereplői ?alakításokat?, a magnetofonos és a kamerás megörökítés közötti különbséget, pedig a beszélgetőtársak a kamerának (is) beszélnek. Részben kiaknázatlan marad az a ? C villában felvett dokumentumfilm elemzésével elvileg kínálkozó ? lehetőség is, hogy a láthatósággal kapcsolatos identitáspolitikákat, valamint a képi emlékezet és a fotók, filmek között feszülő ellentmondásos viszonyt megismerjük.3
A kötetet záró ÚJ APPARÁTUS című tanulmány arra a kérdésre keres választ, hogy ?kikből rekrutálódott az új politikai elit részeként megválasztott önkormányzati vezetés? (210. o.) egy budapesti kerületben. H. Sas Judit ? ismét a szociográfus alaposságával ? nem csupán pillanatfelvételt készít az első szabadon választott testületről, hanem egyrészt egészen a hetvenes évekig visszanyúl, hogy a késő Kádár-korszak örökségét bemutassa, másrészt részletesen dokumentálja azokat az 1990 utáni ?ügyeket?, melyek az új testületben konfliktusokat váltottak ki. S noha nem tudjuk meg, hogy mi is történt valójában a lakásprivatizáció vagy az Ybl-ügy során (a kutatás szempontjából ez nem is lényeges), az eltérő perspektívákból elmesélt történetvariánsok hű mintázatát adják a képviselő-testületi tagok közötti hatalmi viszonynak.
Az is kiderül, hogy a konfliktusoknak az érdekellentéteken, tapasztalatlanságon, a tanulási folyamatban szükségszerű bukdácsoláson túl élettörténeti magyarázata is lehet. H. Sas Judit a kvantitatív szociológia eredményei mögé néz, és finom interjús módszereivel kimutatja: noha a kerületi képviselők és hivatali vezetők nagyszülei, illetve szülei egytől egyig az 1945 előtti tulajdonosi vagy értelmiségi réteghez tartoztak, ugyan ?hasonlóan súlyos, de nagyon eltérő megpróbáltatásokon? mentek át egy koron (283. o.). E megpróbáltatások lényeges mentalitásbeli különbségekhez vezettek a mai elit körében, melyek nemcsak a konfliktusokra adott válaszokat, de a politikai tagoltságot is magyarázzák. Az idézett interjúrészletek mindazonáltal inkább egy nagyon fontos mentalitásbeli hasonlóságot illusztrálnak, jelesül azt, hogy a rendszerváltás utáni politikai karrierek élettörténeti elismertetéséhez a szereplők leggyakrabban az áldozati mintát alkalmazzák, azaz magukat és felmenőiket az előző politikai rendszer üldözöttjeként mutatják be. S mint ahogy a rendszerváltás előtt a náci és a bolsevik diktatúra idején átélt megpróbáltatásokat nem lehetett kibeszélni, most a szocializmus mindennapjait hallgatják el.
A kötet tehát ötvözi az olvasó- és a terepnapló, valamint a kísérleti jegyzőkönyvek és elemzési vázlatok műfajait. Ezáltal rettentő mennyiségű eredeti történet válik közkinccsé, és az egyedi sorsokból valóban feltárulkoznak a tömegek. A fegyelmezettebb elemzés és bátrabb interpretáció hiánya azonban az olvasó figyelmét is szétszórja ? a kötet olvasása olykor felér egy levéltári kutatással. Nem könnyíti meg a dolgot az sem, hogy azon túl, hogy viszonylag rendesen bekötötte, az Új Mandátum Kiadó a könyvet egyáltalán nem gondozta: olvasószerkesztő (feltüntetve legalábbis) nincs, nem túlzás, hogy minden oldalon van gépelési vagy tördelési hiba (kedvencem a ?tökerős? a tőkeerős helyett a 234. oldalon), már a főszöveget is bolhabetűkkel szedték, és a szakmai lektort is kispórolták. Pedig ez a könyv igazán megérdemelte volna a kiadói törődést.
