| Élet és irodalom / 37. szám, 2002. szeptember 13., Ára: 192 Ft
1. Többszörösen kielégítettnek érzem magam, íme, a boldog olvasó. Henry James azt írja, hogy a boldogság az, amikor a szükségletek és a szükségletek kielégítésére szolgáló források mind mennyiségben mind minőségben megegyeznek. Ilyennek nevezhető eheti találkám az És-sel. Már-már zavaró ez az egymást fedés. |
Tartalmára vonatkozó negatív sejtéseimet felszámolta, a reményt, azaz a pozitív oldalt valóssá tette. Előbbi a 09/11 és a valóság-mutáns show-k körüli hajcihő többoldalas taglalásán frászolt, utóbbi szurkolt a líra-rovatért. A legutóbbira vonatkozókat lásd alant. 2. A kis testvér (a különíráshoz ragaszkodom) nem felebarát. Éppen ezért nem is szeretjük. A félig sem, illetve egyáltalán nem barát az, akit Váncsa István "szar embernek" nevez, és akit elkülönít mint típust a spiclitől, az ügynöktől valamint az árulótól. A Shakespeare-től a BB-műgenyáig ívelő (kultúrakritika szempontjából lefelé hajló görbe, bár a Bambásító Borzalom inkább benne van a kurrens kultúrban, mint Will, tanúsítja ezt a Looking for Richard) cikk a "szar ember" definícióját az alábbiakkal bővíti ki: aki besúg, anélkül, hogy erre kényszerítenék; aki erkölcsi nulla; aki pofátlanul átkúszik egyik rendszerből a másikba; aki úgy él túl, hogy minden körülmények között jó neki. Az efféle lény fő ismérve tehát a gerinchiány valamint a hosszú nyelv. Az előbbiből következik a mély (meg)hajlás és könnyen véghez vihető csúsz-mász, az utóbbiból pedig egyrészt a lógó nyelv, ami minden apróságot felnyal és vissza- illetve beköp, másrészt pedig az "illetékes elvtársak" hátsó feléhez való rögzülés. Vajon jó neki? Ha igenlek, akkor azért, mert ad1.: ő nem tudja magáról, hogy szar; ad2.: tudja magáról, és erre az alapra húz fel egy perfekt életstratégiát. A szarnak tehát mindenképpen jó: vagy eleve megvan a csatornája és adekvát testnyílása, vagy előbb-utóbb, a kényszernek engedve, talál magának valamely el-, levezető forrást. 3. Ha a TGM-írás nem lenne annyira hosszú és sötéten látó, mint amennyire, akkor akár szerethetném is. De az azonos mondatrészeket, mellékmondatokat hosszan soroló eksztatikus dörgedelmek csak a tömörség iránti vágyat keltik fel. A litánia-részek természetesen beleillenek abba a próféta-képbe, amit TGM ezúttal felskiccelt, de a "magyar apokalipszis most" textust záró víziója engem meghalad. |
Ha a zárlat felett be tudnám hunyni a szememet, akkor azt mondhatnám, nincsen semmi baj, újabb sajátos értelmezés ez a Medgyessy/Kis dramolettről. Értékelendő a már létező kategóriáknak való nekifeszülés, és az, ahogyan újabb osztályok teremtődnek, mint par example az invenciózus "típuspapagáj" és az "értékrobot". Csak az a vég, csak azt tudnám feledni. Belőni annak az embernek a szituációját, aki azt írja: #8220;mint népet, nem létezőnek jelentettük ki magunkat". Onnan, a népből beszél, vagy valahonnan kívülről? Ha kinn, akkor felülről vagy nagyon alacsonyról? Ha ez közösségi, démoszi hang, a nép hangja, honnan szólal, ha egyszer nem létezik? Ráadásul az sem világos, népen a népességet illik érteni, vagy a "köznép mínusz a politikai-értelmiségi réteg"-et. Apokalipszis utáni démon vagy látomásaival küzdő képzelt beteg? 4. HC-fordítások, amint a JAK gödöllői műfordító-táborában kimondatott. Egyértelműnek tűnik, ha a HC nagyon magyar, akkor a Közép-Kelet Európán kívülieknek nagyon is idegen. Alienszámba megy a történelem, az irodalom, a kultúra, egyszóval a magyar világ specifikumai. Márpedig át kell vinni a HC-t a túlsó partra, csak az a kérdés, lábjegyzetekkel, vagy anélkül. |
Aki ravasz, úgy küszöböli ki a szerző által könyvéhez idegennek érzett jegyzet-apparátust, hogy értelmez, olyképpen dolgozza meg a szöveget, hogy a kontextusból derüljön ki a jelentés. Ez azért egy enyhe optimizmussal megspékelt hozzáállás, hiszen bármennyire is áthidalható a távolság, az ecceri, teszem azt, holland polgár nem kerül közelebb a historikus személynevek és történeteik referenciájához. Ami nem feltétlenül baj, viszont maga után vonhatja az olvashatatlanság, követhetetlenség érzetét. 5. Az ügynökszakértők észrevételeinek észrevételeihez a bevett, párhónapos hagyomány szerint újabb hozzáfűzött észrevételek. Mindenki nagyon figyel, nagyon észre vesz. Mindazonáltal vannak észrevettek és észrevettebbek. Még mindig a besúgott az ellenőrzöttebb, a publikus, míg a besúgó (jobb esetben) ellenőrzött, de titkos, a privát. Publikus-privát nyomor. 6. Téreyvel végre beint a költői lelemény, még ha nem is a szó szoros értelmében vett lírai műfajban. A "nibelungi" drámai költemény részleteivel már lehetett különböző folyóiratokban találkozni, és ahogy azon esetekben, most is azt kívánom, bárha több oldalt közöltek volna. Ha a Paulust szeretted, ezt is fogod. Még, még! Hardcore-költészet a javából, erotomán hősökkel, folyamatos fricskákkal, ironice. |
