Mint nincsben a van

Irodalom

Leizzadtam, amikor először olvastam. Színpadon mondani komor extázis, meggyötör és felemel évek óta, egyre vadabbul zakatol bennem, bejár mélységtől magasságig. Az egyik leggyönyörűbb búcsúvers, szerintem. Örökre búcsúzik költő a költőtől. Tanítvány a mestertől. Pécsett, egy évtizede. Szaggatottan, lihegve szembesülni a felfoghatatlannal, ahogy a fojtogató kihagyásokban, csöndekben felidéződik a még tegnap is apriori létezés, együttlét öröme, természetessége. Aztán a hiány mindent felülíró teljessége. Ahogy a halál kegyetlen nézőpontjából magasztalódik fel az élet. S harcolna bár a múló idővel és a lét határosságával, de az értelmezhetetlen értelmezésében a halál a teljesség része, emiatt a létezés feltétele, amikor a létező számol a halállal is. Mégis annyira elviselhetetlen a fájdalom, hogy az atyai barát, kortárs mester személyes tragédiájában, a költő átéli egyszersmind az Emberfia szenvedését is. Eljut a mikrokozmosztól a makrokozmoszig. A parányi és a galaktikus kölcsönhatásáig. A versben összekapcsolódik és együtt, egymásban lüktet profán és szent. A test rángásai Dávid király vad táncát idézik, a konkrét szenvedés körei passióvá tágulnak. E kozmikus téridőben az emberi szenvedés hálaadás, egy egésszé kapcsolódik minden személyes történet, majd a halál abszolút nulla fokán megtörténik a csoda, s mint nincsben a van, oly titokzatos a feltámadás bizonyossága. Ennél a pontnál a költő visszacsatol a jelenbe, a mikrokozmoszba, a könyörtelen valóságba és kábán, dadogva, elköszön a baráttól, költőtárstól.
A Sirató című versben ott sűrűsödik Bertók László csodálatos költői univerzuma és a nagy kérdéseket szétfeszítő személyes fájdalma. Költészetének megértéséhez és felfedezéséhez számomra ez az origó. Én a számomra kedves, nagy verseket időről-időre előveszem, hagyom, hogy újra átjárjanak. A Költészet Napja közelében, Húsvét előtt, a Sirató betűi, szavai ismét vonzani kezdik, magukhoz lüktetik sejtjeim
Bertók László
 

Bertók László
Sirató

Csorba Győző halálakor

Két hete mégegy hete mégtegnapelőttmég
tegnap ismiért a perc?mért hittem el?
hogy legalábbhogy lesz erődhogy akkor is
mióta már?szemközt velehogy akkor is
hogy annyi csakhogy járni csaka táncokat
Dávid királyaz Úr előttegyre vadabb
ugrásokatiktatni beamennyiretőled telik
de reggeligde esteligmert látja ő
mert tudja őhogy tested ishogy lelked is
hogy hála-táncjaj, istenem

Két hete mégegy hete mégtegnapelőttmég
tegnap ismég akkor ishogy tetszik-ehogy
olyan-ehogy vége, demért hittem el?hogy
ugyanazhogy könnyeidmögött a naphogy
béna vagyhogy néma vagyde megmaradszde
megmaradszjaj, istenemmiért a perchogy
vissza seelőre sehogy nem felelszhiába
vagycsak torkodatcsak megszakads ők is,
akikszeretteidcsak szemedetcsak álla-
dathogy megmeredaz egyszer egya végte-
lena semmi sea minden as többé soha
többé soha

Két hete mégegy hete mégtegnapelőttmég
tegnap ismég akkor isúj könyvedethogy
s mint legyenmilyen legyenkülsőre is
még abba isés néha csakhogy fojtogat
és tétovánhogy úgy se márés mintha csak
egy éve mégöt éve méghogy mennyi szép
s talán, talánhisz förtelemhogy itt a vég
s hogy semmiképps hogy semmi kép
arról, miértmiért? miért?jaj, istenemjaj,
istenem

Két hete mégegy hete mégtegnapelőttmég
tegnap isminden szavadgyémánt szavad
folytathatótetézhetőszándék s erőfügg-
vénye voltparányok ésgalaxisokujjad he-
gyénsütött a holdma meg, ma megjaj, is-
tenemvérző szegekföldek, egekfeszítenek
hiába észnehézkedésgyőz az egészgyőz az
egészősrobbanásutáni csöndmindent el-
önta fönt, a föntcsupán a műtudom, tu-
doma kő alól a fű alóls jönnek, ha majd
az asszonyokhogy nem vagy otthogy nem
vagy ottés látnak ittés látnak ottés élni
fogszés élni fogszde most, de mostjaj,
istenemisten veledisten veled

Lázár Balázs