|
Az az igazság: kicsit bajban voltam, milyen verset is válasszak. Merthogy igazán kedvenc versem nincs. Többen vannak, időnként felmelegítenek. Vagy lehűtenek. Megtartanak. Vagy ellazítanak. Felröpítenek, vagy földbe dorongolnak. Ahogy az alkalom kívánja. Hiszen ez a rendeltetésük. Nálam. Felötlött először egy csomó Radnóti-vers. Utána rögtön Shelley, Keats, Kosztolányi, Rilke, Verlaine, Lorca. Azután szép csendesen eldöntöttem: kortárs magyar szerző verse kell ide. Egyszerre pimaszul könnyű dolgom lett. Nem azért, mert a legünnepeltebb, hanem egyszerűen csak azért, mert: Parti Nagy Lajos; és mondjuk a Rókatárgy alkonyatkor vagy az Egy hosszú kávé elég erőteljesen doboltak, hogy őket szúrjam ki, de nem őket szúrtam ki, hanem ezt. Itt van a fejemben, állandóan. Leginkább utazás közben jön elő. Szégyen ide vagy oda, még el is bőgöm magam tőle. A zenéje miatt, az összefonódó képei miatt, a holdudvara miatt, a torokban keletkező gombóc miatt; meggörnyedve is feleselgető kötéltáncos-egyensúlya miatt. Mert megfogott a hangulata, bűvös kört rajzolt körém a benne keringő vattazápor, forog az egész szövegvilág, mintha elszabadult körhintán ülne az ember. És természetesen mert körülbelül ilyenszerű verset szeretnék írni, ha tudnék, de nem tudok, még jó, hogy létezik valaki, aki tud. Úgyhogy ajánlom ezt a pár filmkockát minden nyájas olvasó figyelmébe és jóindulatába. Körülbelül ugyanolyan mélyről szól, mint Weöres, amikor Vágtat a gazda a vasderesen, bummsztata bummsztata bumm, lánya mögötte feszít begyesen, bummsztata, bummsztata, bumm, varjú kiált, lepotyog valahány, bummsztata, bummsztata, bumm, lába-nyakát töri ló, papa, lány, bummsztata, bummsztata, bumm; csak míg a Weöres-vers a kezdet, ez volna a vég. Szép, napsugaras, karcos torkú végállomás. Mint egy Fellini-filmben.
|