Először a gerincem kezd fájni.
A derekam, vagy mi.
Aztán a vállam, meg a forgók. Eljön a pillanat, amikor már csak a felkelés segít, egyszerűen lehetetlen tovább fekve maradnom.
Dobok egy sárgát, édes anyanyelv, az ?első kávé előtti kávéval? (? ?) beveszem a pulzuscsökkentőmet.
A nem-írás tengerében apró szigetek.
Gyakorlatilag állandó nem-írásban élek, most már lassan egy évtizede, több nagyobb munkán nem-dolgozom egyszerre, ezeket a kitartó lelkiismeret-furdalásokat színesítik az alkalmi nem-írások - lásd ezt - miatt érzett kisebb lelkiismeret-furdalások.
Téma mindig van tehát, feladat, minek nevezzelek, ok a felkelésre. Megvan: felkérés! Felkértek, hogy keljek fel, fel vagyok kelve.
Magához tér a tudat, felismeri a fájdalmat, aztán elkezd gomolyogni. Gomolyog, felszáll, alakot vált. Köröz, lecsap, kiragad a szennyes árból valamit. Mondat vagy kép, ha megvan az első mondat, az segít meghozni a döntést, felkelek.
A konyhában a legjobb írni, Balatonlellén. (Úgy háromszáz nap rögtön kiesik az évből?) Mindenki alszik, a legjobb érzés, fél hét van, dolgozom. Már akinek ez munka. Nekem sajnos, vérdilettánsnak, szórakozás. Eléggé kínos, azért írok, mert élvezem, most megmondtam, pedig nem is kérdezted. Attól munka mégis, hogy többnyire fizetnek érte.
Az én időm a számítógéppel jött el.
Nem az van, igásló, valahogy elvergődni elejétől a végéig, hanem, hogy nő a szöveg, mintha eleven volna. Majdnem azt mondtam, fejlődik, de idejében észre térítettem magam. ?Ezt a bekezdést majd eltesszük máshová.? ?Jé, mégis inkább ez az első mondat.? Satöbbi. Ha azt hiszed, kisütöttél valamit, tedd el hűlni pár napra, érdemes.
Ha láttál már vattacukrost.
Minimalista cucc: a helyes kis játék betonkeverő, aztán a bolti cukros zacskó valami buta asztalon, meg a hurkapálcikák, nagyjából ennyi. Műanyagpohár az aprónak. Beszórja a cukrot a forgó izé közepébe, kipörög onnan, mohásodik, felhősödik a gép oldala, centrifuga, aminek leharapták a tetejét, akkor belemutat a csávó a hurkapálcikával, szeretem azt gondolni, hogy éjjel áztatta le róla a zászlót vagy a forgót. Most meg rágyűlik szépen az édes semmi. Fehér zászló vattából, megadom magam. Tátott szájjal nézem. Ennyire kevés hogy lehet ilyen intenzíven rossz. Ha nem eszed meg azonnal, megdöglik a kezedben, rögtön elkezd haldoklani, a vatta finom felületén kis, piszkos rögök csillognak, aztán egyre több levegő kerül a szerkezetbe. Mindened ragad, és sehol egy kurva szemétláda.
Szöveggyártó kisiparos, művészallűrökkel.
Megmondani, mi az én, mi a tárgya, mi volna a hasonlatban a pálca, a cukor, a rettenetes forgó valami.
Az utolsó mondat sorsáról viszont tényleg csak a leírás pillanata dönt.
Németh Gábor
