|
Németh Zoltán: Radikális nyelvhasználat az irodalomkritikában (Az Irodalom Visszavág kritikai gyakorlatának néhány eleméről) |
Bár közkeletű az az álláspont, amely szerint az irodalomtudománynak és a kritikának másodlagos szerepe van, s érvényességüket egy másik szöveg viszonylatában nyerik el, a legutóbbi évek magyar irodalomelméleti és -kritikai mozgásai arra figyelmeztetnek, hogy minden szövegnek, legyen az teoretikus vagy kritikai, elsősorban önmaga nyelvi feltételezettségére kell irányítania a figyelmet. Ez az álláspont elsősorban annak a relativizációs folyamatnak köszönheti a létjogosultságát, amelynek során megkérdőjeleződött bármilyen két szöveg egymásra vonatkoztathatóságának lehetősége: pontosabban a posztmodern intertextualitás tapasztalata éppen azzal szembesít, hogy bármely két szöveg értelmezheti a másikat, értelmező és értelmezett viszonya felcserélhető és átalakítható. Nemcsak arra gondolhatunk, amikor egy szépirodalmi szöveg visszamenőleg átértelmezi önmaga előzményeit (mint mondjuk Parti Nagy Lajos, Orbán János Dénes vagy Varró Dániel versei a magyar irodalmi hagyományt), s így interpretáló szerepbe kerül, hanem arra is, amikor a szépirodalom válik az irodalomelmélet értelmezőjévé. Főleg a fiatal magyar irodalomban érhető tetten ez a késztetés, gondoljunk csak Térey János Interpretátor című versére, amely az értelmezői pozíció ironizálása mentén is olvasható, vagy Kiss Noémi szövegeire, amelyek a kulturális antropológiának nevezett teoretikus formációt olvassák. Vagyis elméletnek és kritikának be kell látnia, hogy nem egyedül hivatott bizonyos feladatok elvégzésére, s hogy saját lehetőségeivel nem néz szembe akkor, ha minduntalan elválasztja magát a szépirodalomtól, illetve a szépirodalomtól való függőség igézetében él. Nem arra kell gondolni azonban, hogy a szépirodalom átvéve az irodalomkritika funkcióit egyúttal érvénytelenítené vagy szükségtelenné tehetné azt, hiszen bár az előbb említett tapasztalatok a posztmodernitás belátásai mentén válhattak fontossá, nyilvánvalóan a megelőző korszakokra is érvényes lehetett. Hanem inkább nyelvi természetű problémáról van szó. Arról, hogy olyan nyelvek kerültek be az értelmezői szerep kiterjesztése révén az interpretációs stratégiák hatókörébe, amelyek radikalizálják műalkotás és értelmezés viszonyát, mozgásba hozzák és áthágják határait, s önmagukat nem a másik, értelmezett szöveg viszonylatában, hanem a nyelvi teljesítmény alapján kívánják meghatározni. Vagyis arról van szó, hogy nem egyedül az válik fontossá, hogy az értelmezett szöveget minél mélyebben érthessük, érthetővé tegyük az értelmezői szöveg által, hanem hogy az értelmezői szöveg önmagában véve legyen nyelvi teljesítmény, s a két - értelmezői és értelmezett - közötti megfeleléseket egy harmadik instanciára bízza, az értelmezői (jó esetben mindkét) szöveg olvasójára. Az olvasó központi szerepének hangsúlyozása és a nyelv teljesítményként való felfogása lehetnek azok a fő okok, amelyek az értelmezői nyelv radikalizálódásában lényeges szerepet játszanak, s amelyek jobb esetben az értelmezői nyelv kiterjesztéseként is felfoghatók. Tanulmányomban a radikális értelmezői nyelvhasználat útját kísérem figyelemmel, miközben azt is megvizsgálom, ez a radikalitás mennyiben jelent valódi teljesítményt, s a határ áthágása mikor tekinthető olyan, a jelentés felé vezető könnyebb útnak, amely hitelteleníti a kritikai megszólalást. Az Irodalom Visszavág című irodalmi folyóirat kritikai gyakorlatáról természetesen nem lehet úgy szólni, mintha az valamilyen homogén minőség vagy megszólalás lenne, mégis, talán nem érdektelen a folyóirat által kialakított vagy kialakítani vágyott kép kapcsán Grendel Lajos véleményét idézni: "Javarészt huszonéves szerkesztőik és munkatársaik ugyanis tudatosan helyezték kívül magukat az irodalmi életen és a mai magyar irodalmi diszkurzuson. Ebben az értelemben afféle underground irodalmat csinálnak, s főként reflexiókban gazdag, tekintélyeket nem tisztelő, a kánonokra fittyet hányó kritikarovatuk borzolja az irodalmi élet különféle pólusain elhelyezkedő írók és irodalomkritikusok kedélyét. A bennfentességnek még a látszatát is is igyekeznek kerülni, olykor szinte hivalkodón "kinnfentesek". Szókimondók és agresszívak. Mintegy annak az olvasónak a hangját szólaltatják meg, akikről a bennfentesek szeretnek lekezelően beszélni. Azt már eddig is sikerült bizonyítaniuk, hogy irodalmi művekről a szakmai zsargon leckeszerű szajkózása nélkül is lehet érdemben szólni. A bennfentesek pedig megpróbálnak nem tudomást venni róluk. A borító ára és színe nemcsak ebben a kritikában játszik hangsúlyos szerepet. Hiszen "Mint tudjuk, minden jó könyv a jó borítónál kezdődik." (Molnár András: A vamp ír. In: Az Irodalom Visszavág 5. 136.) Ennek némileg ellentmondani látszik egy másik recenzió, amely szintén az értelmezendő könyv borítójával, annak színével kezdi az értelmezést: "Vékony könyv. Ugyanez a helyzet a vizsgált szöveg írójának életrajzi tényeivel. A biográfia interpretációként való felhasználása végső soron mindenféle szövegimmanens érték felszámolásához vezet. Főleg akkor érvényes ez, illetve a mélységesen elfogult olvasás hatalmi pozícióból történő indítása, amikor a szerző élethelyzetét teszi meg már előre a gúny tárgyává a kritikus, s vetíti előre a szöveget érintő elmarasztaló véleményt. Nemcsak arról van szó, hogy mélységesen igazságtalan ez az eljárás, hanem arról is, hogy a kritikus azt a hatalmi beszédmódot véli kisajáthatítónak, amelynek élétől önmagát mentesnek érzi, hiszen a kritika írásának pillanatában ő birtokolja a nyelvet, úgy érzi, azzal bármit megtehet, s a legszemérmetlenebb módon használhat fel össze nem illő (mint az értelmezés további menete bizonyítja, biográfia kontra esztétikum esete kerül jelentésgeneráló szerepbe) minőségeket saját véleménye kifejtéséhez: "Kíváncsi volnék, milyen megfontolás vezethette Czifrik Balázs középiskolai irodalomtanárt arra, hogy első verseskötetének borítóját mosolygó spermasejtekkel díszítse." (Rádai Léna: Korai magömlés. In: Az Irodalom Visszavág 11. 176.) Eltekintve arról, hogy hány középiskolai irodalomtanárként aposztrofálható, lekezelhető figura vált verseivel a magyar irodalom legfontosabb alakjaivá - Csokonaitól Arany Jánoson át Babitsig - az válik a legérdekesebbé ebben a "szövegértelmezői" pozícióban, hogy akkor kinek, milyen foglalkozást űző egyénnek kell ahhoz lenni, hogy valakiből Rádai Léna számára is elfogadható költő legyen. Egyetemi tanár netán vagy jó nevű vállalkozó legyen? Vajon melyik foglalkozás számára adatott meg a megdicsőülés - a fűtő a nyerő, mint a cseh irodalomban olyan sokan, esetleg a munkanélküli? Valószínűleg Rádai Léna olyan foglalkozás birtokosa, amely abszolút jogossá teheti őt radikális véleménye "bőven argumentálható" megvédéséhez. A biografikus elemek hibás (és némileg sznob) analógián átesztetizált jelentéseinek nullpontja, és ezért az egész módszer paródiája is Hajnal V. Csaba eljárása: "Báger Gusztáv esetében az első feltétel nem valósul meg: a nevet eddig még nem hallottam, és mivel a könyvön jó szokás szerint egy sort sem találtam a szerzőről, nekivágtam hát az hatalmas Internetnek, hogy nyomára leljek. A kereső nem engedett a negyvennyolcból: ennyi oldalon találta meg egyszerre a keresett vezeték-, illetve keresztnevet. Ezek után megtudhattam, hogy Báger Gusztáv A biografikus olvasat egyik változata a vizsgált szöveg szerzőjének külső megjelenésével dolgozik az értelmezés menete során: "Valahogy úgy tudom elképzelni a Térey-fazont, mint a cosmo-bébik Beckhamet. (...) Talán túlélhető, hogy a fanatikusok nem szedik szét fodrászaikat, mondván, nekik Térey-frizura kell, mégpedig azonnal, és teljesen olyan legyen ám, mert nem élők, se nem holtak, míg nem néznek ki szakasztott úgy, mint a bálvány; elviselhető, hogy nem rohanják meg a Párizsi Udvar szabászait Térey-kockás zakók után kutatva, mert tartani kell a lépést az új hóborttal, s egyetlen ruhatár sem lehet olyan gazdag, mely utolérhetné az isteni poétáét: "Látta azt a Tweed-öltönyt, amelyet a Mester utóbb viselt a Tütü Tangó szeánszán? Egyszerű, mégis milyen nagy-szerű, nemde?"" (k szonja: A fordulat elmaradt. In: Az Irodalom Visszavág 11. 123.) Miről is van szó? Egy másik "kritikában" Rádai Léna "egy Harcos Bálint nevű ember" életrajzi eseményeit használja fel a költő verseinek hiteltelenítéséhez, ráadásul egy barátnője állításait felhasználva. (vö. Rádai Léna: Arctalan-harctalan sarcos. In: Az Irodalom Visszavág 11. 141.) Még a frappánsnak tűnő ironikus megjegyzések is visszájára fordulhatnak, ha az értelmezés egész menetére kiterjesztik hatalmukat (a "Szűcs Enikőnek nagyon szép, formás feneke van." (aTom: Szex egy angyallal. In: Az Irodalom Visszavág 7. 134.) kijelentést megkockáztató aTom szerencsére nem terjeszti ki a "szép, formás fenék" kompetenciáját az említett költőnő aktképeivel illusztrált verseskötet egészére, s ezáltal üdítő kivételt jelent). A paratextusok beleszólása a szövegértelmezésbe nem egyedi eseménye az értelmezésnek, azonban ha a kiadó ajánló szövegéről van szó, meglehetősen óvatosan kell kezelni - hiszen nem része a szerzői szövegnek, esetleges, s esetleg egy következő kiadásnak nem része. Ha egy egész kötetet az ajánlás intencióinak kitéve olvasunk, nem érhet váratlanul a felfedezés, hogy mellékútra téved az olvasás - mint E. Gyenes Ági Kiss Ottó Szövetek című kötetének olvasása során megállapítja: "És itt a nagyobbik baj, merthogy a kötet (...) ellentétben a fülszöveggel és az elő-recenzens által sugallt képpel, kifejezetten olvasható." (E. Gyenes Ági: Fül és szöveg. In: Az Irodalom Visszavág 8. 136.) Félretéve most azt a kérdést, hogy milyen lehetséges értelmezései lehetnek az olvasható kifejezésnek, az is elgondolkodtató, hogy milyen érvényességgel bír az az olvasat, amely az egész kötetet egy fülszöveg alapján, azt a szöveg legfőbb viszonyítási pontjaként kezelve olvas. Elgondolkodtató, hogy az értelmezés miért nem talál magának termékenyebb kiindulópontokat, hiszen a végső konklúzió így - várhatóan - meglehetősen sekélyes és csekély lesz. Meglehetősen terméketlen eljárásnak tűnik a szépirodalom fogásainak beemelése az értelmező szövegbe olyan esetekben, amikor a kritika célja meglehetősen távol áll a szépirodalom öncélú játékaitól. Demes Réka viszont kimondottan az általa megbírált kötet eljárását követi, amikor - bevallottan az írónő hatására - kritikátlaul átveszi a módszert: "Egy ötleted viszont megragadott: öcséddel mutattatod be magad (...). Én is megkértem egy férfi hozzátartozómat, írjon a művedről, rólad." (Demes Réka: Kislány, kezeket fel! (Monológ egy monológról). In: Az Irodalom Visszavág 7. 151.) Már az is meglepő, hogy a kritikus milyen kritikátlan vagy inkább naiv meggyőződéssel azonosítja a szövegben megszólaló fiútestvért a vélt életrajzi alakkal (kíváncsi vagyok, vajon feltette-e a kérdést önmagának: egyáltalán van öccse az írónőnek?), ha pedig egyszerű retorikai fordulatról van szó, akkor az analógia válhat kritika tárgyává: vajon nem válik túlságosan is az igen erősen megbírált szöveg foglyává a recenzió? Ha felveszi annak elemeit, maga is hasonlóképpen kezd el viselkedni, és hiába is lenne "igaza" a recenzensnek, eljárásai érvénytelenítik a kritikai élt, hiszen nem szolgál valódi argumentációval. (Éppígy alapvetően félreérti pozícióját, és fonetikai kényszernek enged Demes R. az Eleve terpesz című kötetről írt kritikájában. Lásd Demes R.: :-))). In: Az Irodalom Visszavág 9. 136.) Mindezeken túl és végezetül azonban különösen két eljárást érzek a leginkább veszélyesnek bármiféle kritikai megszólalás számára. Az első a gyűlölet hangja, amikor egy kritikából szinte süt az utálat és megvetés, és szinte egyáltalán nem válik fontossá az olvasott szöveg, hanem kizárólag a gyűlölet retorikája lendül mozgásba, a másik felett mindenáron kinyilvánított hatalom akarása. Rádai Léna a már említett Harcos Bálint Összest érintő kritikája a szöveget "tökéletesen érdektelen"-nek tartja (I.m. 142.), mi is akkor írásának tárgya? Demes Réka Pénzes-kritikája zárlatával együtt szintén a gyűlölet retorikáját variálja. Ugyanő Dr. Kovács István kapcsán írja: "Gyanakvás övezi már a fülszöveg kezdetét: "A vidéki fiatalok Budapesten az Esterházy-prózahagyomány továbbírásának különböző módjaival kísérletezik." Osztán minek? Valamint miért lenne ez hagyomány?" (Demes Réka: Kösd be magad, Dorottya, mert Kansas messze száll! In: Az Irodalom Visszavág 10. 139.) Az efféle magasröptű költői-kritikai kérdések után már az sem meglepő, hogy a kritikus egy másik írását így kezdi: "Nem érzem különösebben értelmét, sem szükségét annak, hogy kritika szülessen a Bodor-Balla-interjúkötetről." (Demes Réka: Két orral. In: Az Irodalom Visszavág 10. 141.) De mégis ír, hiszen pár sorral lejjeb megtudhatjuk, hogy a könyvet "lendületből történő, 2 és fél órát igénybe vevő elolvasása után" (Uo. 141.) tette le, s ez a megállapítás valószínűleg döntő szerepet játszik a kritikus további értelmezésében, s a kritikát olvasónak is nélkülözhetetlen adalék, amelyet valószínűleg fel fog tudni használni a könyvről szóló további dialógusban. Arról van tehát szó, hogy a kritikák megszületnek a kritikus vonakodása ellenére is (gyakran feltűnő toposz a határidők szorításában fuldokló kritikus vergődése, a szerkesztői biztatásnak, sőt parancsnak engedelmeskedő recenzens szövegelése), megszületnek még akkor is, ha a kritikus saját kritikájában azt állapítja meg magáról, hogy nem eleget olvas, műveltsége hiányos, ennek ellenére már vagy félszáz kritikát mondhat magáénak (lásd Zsávolya Zoltán: A vágy lehangoló tárgya. In: Az Irodalom Visszavág 5. 140.) - és ez is bizonyára fontos adalék Gergely Edit Üzenet lélekdoktor szeretőhöz című könyvének olvasásához (bár ez az ironikus-parodisztikus hang az önirónia eszközeivel operálva végül is becsületes szövegolvasásba torkoll). A mégis írás attitűdje minden könnyed felelőtlenség és ironikus-önironikus megszólalás mellett is akkor mond totális csődöt, amikor sem öniróniáról, sem nagyvonalúságról nem beszélhetünk - hanem csak a butaság tropológiájáról. Krasznokvajday Nikolett írása ennek utolérhetetlen csúcsát jelenti: kritikát írni a kötetről, Erdős Virág Lenni jó című verseskötetéről, amelyet el sem olvasott, kritikát írni, amelynek háromnegyedét annak taglalása teszi ki, hogy a könyv árából mennyi ételt lehetne venni (a University of New Delhi állítólagos hallgatója ebből a szempontból önmaga képességeiről állított ki szegénységi bizonyítványt). Az el nem olvasott könyvről írott kritika és annak megjelentetése, úgy vélem, Az Irodalom Visszavág kritikai rovatának visszamenőleges érvénytelenítését is maga után vonja. Záró mondatai egy önmagát kritikainak tartó lap hattyúdalát jelentik: "1290 HUF, az nekem a rokfortos óriáspizza sétatálcával, szívókaréteges műanyag pohárral, nem az erdősös pokitbuk. Darált csibe, gomba, rokfort és mozzarella! Egy kurva nagy kecsöpös ballonból nyomhatom rá a vért. A kecsöpcsíkok négyfelé osztják óriáspizzámat, minden mezőben olaszkolbász-karikák forognak, mint a nap. Fincsi! Ráteszem a sétatálcára, a lezárt pohárba döföm a szipókát, és indulok. Még jó, hogy a szipóka ilyen végtelen hosszú. Ahogy innen eldzsalok, a hátam mögött már rég ki van dobva az egész, és én még mindig szívhatom. De csak magamnak. Hiszen bizonyára ez a kritika is teljesen öncélú. Elképzelhetetlen, hogy ezt a kötetet a néhány gonosz vagy jóságos recenzensen kívül bárki is elolvasta volna. Nincs jobb helyzetben ez a kritika sem. Valószínű, hogy Erdős Virágon és a minden bizonnyal hanyag korrektoron túl senki sem fogja olvasni. Hiányzik nekünk - ugye, Virág? -, a gonosz vagy jóságos olvasó." (Krasznokvajday Nikolett: Enni jó. In: Az Irodalom Visszavág 7. 129.) A sors iróniája, hogy ez a recenzió éppen abban a számban jelent meg, amelyben V. Gilbert Edit a következőket írja Az Irodalom Visszavág kritikarovatáról: "Sok könyvről értekeznek hosszan a szinte maradéktalan tudással felvértezett (N. Z. kiemelése), kritikai pozíciójukat látni engedő kritikusok alapos, kimerítő, meggyőző, erőteljes szövegeikben." (V. Gilbert Edit: Visszanéző. In: Az Irodalom Visszavág 7. 108.) Én inkább azt mondanám, hogy az efféle, a nem olvasott könyvről írott, a szerzők életrajzi tényeit a szövegre rávetítő, a könyv külső jegyeinek döntő jelentőséget tulajdonító, a gyűlöletet mint legfőbb argumentumot hasznosító recenzióknak a terében meglehetősen nehezen érvényesülnek azok a kritikák, amelyek - úgymond - becsületesek mind önmaguk, mind tárgyuk irányában (a már említett aTom (míg egy másik álnév, Rádai Léna szövegeiről ez nem állítható), Zsávolya Zoltán vagy Papp Endre írásai még ebben a kontextusban is vitaképesek lehetnek). Hiszen a vitához szövegek kellenek. A radikális beszédmód elemzett fajtái éppen a nyelv működése okán érvénytelenítik önmaguk ítéleteit, vagyis az értelmező szöveg veszi fel a dühvel elmarasztalt alkotás vélt stílusjegyeit: azonosul az elmarasztalt hangjával, kijelentései nem mást, csak önmagukat minősítik. Az Irodalom Visszavág elemzett kritikai gyakorlata azt az álláspontot kívánja erősíteni, hogy bármelyik textusról bármilyen vélemény vállalható, hogy bármelyik szöveg bármelyik szöveggel összefüggésbe hozható. A szimpatikus anarchista attitűd helyett azonban, sajnos, leggyakrabban a hatalom nyelve nyilvánítja ki magát, s riaszt el az effajta értelmezésektől, szövegolvasásoktól, nemolvasásoktól. A láthatóvá tett kritikai gyakorlat az avantgarde pózát eleveníti fel a kritikai nyelvhasználat területén: a harsány avantgarde fogások azonban nemcsak más nyelvjátékban, hanem már egy alapvetően más kultúrában jelennek meg. Vagyis Az Irodalom Visszavág gyakorlata mélyen a posztmodernitásban, pontosabban annak egyik felfogásában, a posztmodernnek az avantgarde-ot nem tagadó, hanem azt továbbvivő szemléletében gyökerezik, s az ún. szemét pomót idézi, amely az avantgarde-nak a magas művészetet relativizáló vonását fejleszti tovább (giccs, McDonald's- és westernkultúra) az irodalomkritikában. Az Irodalom Visszavág kritikai rovata által képviselt nyelvjátékok az anything goes elvét követve az argumentáció hiányával, a fogalmi következetességre való képtelenséggel és az értékrelativizmust minden irányba kiterjesztő esetleges szemétszövegeikkel kívánnak hatni. Hogy mennyire sikeres ez a vállalkozás, hogy milyen érvényességgel bírnak ezek a szövegek, s hogy radikalitásuk helyett igénytelenségükre láthatunk-e inkább, nos, többnyire az efféle kérdések az olvasó önvizsgálatának tétjei. * KAPCSOLÓDÓ CIKKEK: |
