Németh Zoltán: A Kalligram Nádas-számáról

Míg az irodalmi folyóiratok többsége felvesz egyfajta stílust, az anyagok jellemző beosztását (versek - prózák - tanulmányok - recenziók, kritikák), addig a Kalligram önkényesen jár el ebben a kérdésben. Szinte nincs két lapszám, amely hasonlítana egymásra. Hiszen volt az utóbbi években a folyóiratnak nagy visszhangot keltő pornográfiaszáma, és volt finn vagy portugál szám is a visszatérő szlovák mellett, de találkozhattunk Esterházy-számmal éppúgy, mint normálisnak tűnő, verseket, prózákat, tanulmányokat, kritikákat közlő Kalligram-példányokkal is. Talán a Kalligram egyfajta védjegy lenne, amelyet bármire rá lehet pecsételni, ha az a szerkesztők értékítéletének és ízlésvilágának megfelel? Vagy a szükségből próbálnak erényt kovácsolni, amikor a normális folyóiratot érintő elvárások, a Nagyvilágot idéző fordításszámok és a tematikus számok között lavíroznak?
   
   2.
   
   A folyóirat legutóbbi száma kizárólag Nádas Péterrel foglalkozik, a már említett Esterházy- vagy a korábbi Mészöly-számhoz hasonlatosan. Eltérés csak abban található - tudhatjuk meg a főszerkesztő Hizsnyai Zoltán előszavából - hogy a Nádas-számban önkényesen leszűkítették a publikálók szóba jöhető körét: kizárólag huszonéves vagy harmincas éveik elején járó szerzőket szólítottak meg a szerkesztők, írjanak Nádasról. Tették ezt annak reményében - ezt már Hizsnyai Zoltánnak a lapot bemutó, a pesti Szlovák Kulturális Intézetben tartott előadásából tudhatjuk -, hogy az eljövendő kánon irányait lehessen előrejelezni, kitapintani.
   
   3.
   
   Bár jómagam is az említett korosztályhoz vagyok sorolható, azt azért meg kell jegyeznem, hogy a fiatalság és az eljövendő kánon párhuzamba állítása megehetősen kétséges akció. Arról a problémáról van szó, amely az elmúlt évek ezredfordulós fiatal irodalmát firtató lapszámok esetében is potens volt: nem biztos, hogy fiatalok írják a kor legjobb, legpotensebb szövegeit, és nem biztos, hogy a fiataloknak az a köre, amely végül is megjelenik a lapszámban (hiszen minden fiatal tanulmányíró mégsem szerepelhet) nem egy avíttabb elméleti vagy írástechnikai paradigmához köthető.
   

   4.
   
   A Nádas-szám azonban, végül is, mindent összevetve sikeresnek tekinthető, a fiatalság energiája, úgy látszik, meghozta gyümölcsét. Kitűnő tanulmányokat olvashatunk, ráadásul tényleg vannak olyan hívószavak, amelyek összekötik a Nádas-szám jó néhány tanulmányát. Ilyenek a testiség, a testírás, a szexualitás és az írás viszonyalatira rákérdező, az identitásproblémákat körüljáró szövegek egymást újraértelmező és kontextualizáló szöveghálói. Öt tanulmány szól az Emlékiratok könyvéről, Hernádi Mária és Vári György ír az Egy családregény vége című regényről, Bengi László a Leírás, Dánél Mónika a Szerelem című Nádas-művek kapcsán fejti ki véleményét, Szolláth Dávid pedig Balassa Péter Nádas-monográfiájáról tesz közzé értékes gondolatokat. (Kicsit furcsának éreztem Vári György tanulmányában a két mondaton át használt, egyes szám második személyű igék használatát: "Erről nem feledkezhetsz meg, álmaidban együtt kell lenned őseiddel..." stb., stb. Én? Nekem???)
   
   5.
   
   Talán alkati okoknál fogva, nem tudom, hozzám legközelebb az Emlékiratok könyvét célzó, a test és irodalom kapcsolatát vizsgáló tanulmányok állnak Bagi Zsolt, Sári László, Böhm Gábor és Scheibner Tamás tollából. Bár kicsit unalmas, de talán szükségszerű, hogy majd minden írásban hivatkoznak a nagyregény kapcsán Nádas Hazatérés című esszéjére, az viszont szép és méltánylandó, hogy talán még több utalás történik Bagi Zsolt tavaly megjelent tanulmányára, A szabálytalan test szépségei című Nádas-elemzésre. Nem véletlenül, hiszen a Kalligram Nádas-számának egyik legerőteljesebb írása is Bagi nevéhez fűződik.
   
   6.
   
   A Kalligram Nádas-számából hiányzik viszont (mint azt Hizsnyai Zoltán is említette a lapbemutatón), Nádas Péter Párhuzamos történetek című írásán kívül, a szépirodalom, a vers és a széppróza. Ezért válik kissé szárazzá, antológiaszerűvé a lap (talán a filoszok és elmélészek nagy örömére), s kevésbé élvezhetővé a nagyközönség számára (és ezért volt életszerűbb az Esterházy-szám, a tréfás és bohókás köszöntőkkel együtt). Vagy talán ez nehezen védhető engedmény lenne a Nádas-életművel szemben? Egyáltalán, milyen a Nádas-szövegek viszonya a humor és az önirónia lehetőségeihez?