December 8-án, szombaton 12 órától közvetlenül is jelen lesz Budapesten a kolozsvári Korunk, a legrégebbi és egyik legrangosabb, 1990-ben megújult, megfiatalodott, magyar és európai folyóirat. A Bem Moziban a szerkesztők (Kántor Lajos főszerkesztő, Balázs Imre József és Rigán Lóránd) bemutatják a Közép-Európa vándora című, közel 900 oldalas antológiát, amely a Korunk 1957 és 2007 közti éveire ad rátekintést. A Korunk-Budai Porta mostantól a Bem Mozi kávézójában (Margit körút 5/A-B.) folyamatosan elérhető lesz. Az új testület élén álló grémium tagjai: Csiki László, Ilia Mihály, Pomogáts Béla, Poszler György, Romsics Ignác, Tettamanti Béla, Zalán Tibor.
Balázs Imre József: A test politikája: a kortárs ír irodalomról (részlet)
Pimasz és erőteljes: nem rejti el a konfliktusokat, és nem rejti el a félelmeket sem. A kortárs ír prózában mintha egyre hangsúlyosabbá válna a problémahelyzetek színrevitele, és ez nyersen, kevesebb áttétellel valósul meg, mint a korábbi évtizedekben. 1987-ben megjelent esszéjében Colm Tóibín még úgy jellemezte az ír prózát mint amelyben tudatos és szándékos a törekvés a megfoghatatlanságra, az értelmezés előli kitérésre. James Joyce, Samuel Beckett és Flann O'Brien nyomában a paródia, a pastiche hangneme és megközelítésmódja tűnt a legtermékenyebbnek. Rafinált, inventív, és megszállottan önmagával van elfoglalva - összegezte Tóibín az akkori ír próza fő áramának jellegzetességeit. Anélkül, hogy a szerkezeti rafináltság, az utalásos technika teljesen eltűnt volna a frissebb szövegekből, érezhető valamiféle igény a tapasztalati szféra hangsúlyos beléptetésére a próza terébe. Az ír irodalom "politikus" jellege összekapcsolódni látszik az ironikus, a groteszk iránt fogékony beszédmóddal. Nem "nagy történetekről" van szó következésképpen, hanem a periféria, a tabu egyenrangúsítására való törekvésről. A kortárs ír íróknak (ahogy sok más irodalomban is) a test politikája nyújt például olyan megközelítési szempontokat, ahol meg lehet mutatni a huszadik (és tizenkilencedik) századi kultúra, emberi létezés korábban homályban hagyott részleteit. Mindehhez az agressziónak, a halál közelségének olyan elemeit villantják fel a szerzők, amelyek az ír történelem közelmúltjában már-már adottságnak, természeti jelenségnek számíthattak. Ezért is sikerül valószínűleg a megrendítés helyett a megmutatás, a megértetés szintjén kezelniük őket. Ezt a fajta prózát az utóbbi években rangos díjak, a Rooney Prize (Philip Ó Cealláigh, 2006) vagy a Man Booker Prize (John Banville, 2005) is elismerték. (A cikk a Korunk novemberi számában olvasható)
