Onagy: Vicc, szadi-irodalom, szado-irodalomtörténet

Madarász Imre - Letérés

Madarász Imre Letérés című italianista áthallásokkal, boccaccio-vértezetben összehozott regényféléje különös könyv. Egy az irodalomelmélet rutinjában érlelt, a szerelmi extremitások melaszában többször átforgatott soft-pornó a filozófiatörténet ezer, a pszichoanalízis száz éve alatt betárolt eredményeivel kipányvázva. Ezek a pányvák hol megtartják a történetet, hol leütik az olvasót erőltetettségükkel, mint ahogyan ezt egy rendes pányva is elköveti, amikor a délutáni szél megindítja a rosszul rögzített táblaképet.
A történet ködösítés és irodalmasítás nélkül körülbelül ekképpen foglalható össze: Két mérhetetlenül tehetséges irodalomtudós (szakmájuk ászai!) a "tanár úr"-tudós és a "tanítvány"-tudós egymásra talál egy nyári szerkesztőségben. A tanítvány érkeztét - öntápláló belterjességgel - a következőképpen rögzíti a tanár úr: "Amint belépett a szobába, rögtön észrevettem, hogy valami rendkívüli történt vele, ami megváltoztatta. No, nem a ruházatát, az olyan volt, mint mindig: most, a rekkenő hőségben is öltönyt és nyakkendőt viselt, akár egy viktoriánus gentleman. (...) Hanem az arca! Nemes vonásai ezúttal roppant önfegyelemről árulkodtak, mely így sem tudta leleplezni a belső küzdelmet; szeméből az tükröződött, hogy a benne lobogó tüzet csak mérsékelni képes, eloltani nem."

-
a képen miss szado, mr. mazo>
-

E parádés jellemzéssel indulunk. És a tanítvány néhány komor tiszteletkört követően bevallja élete legnagyobb titkát, ezt a maszatos szado-mazo titkot. Kiderül, hogy a tanítvány egy nőfaló, akit irigyel a szakma, a barátok, mert a látszat szerint élete szivárványos sikertörténet. Csak ő tudja a rejtett benti zugban, életcélja valamiféle infernális átlényegülés, megsemmisülni a szerelemben. (A bánatba, hát ki akar mást, ha a kötelek meg is rémítik esetenként?) Előbb egy Zia-kísérlet, majd egy üres házasság, később a beteljesülés ígérete. A szent szenvedély asszonya, aki a megváltó szenvedést hozza, késsel, villával, ollóval, tüdőrákkal. A három analitikus ülésre, három nyomasztó (a fiziológia törvényszerűségeit, a perszonális nyugalmat nagy ívben kerülő,) beszélgetésre bontott vallomás lényege volna ez. Eltekintve a ténytől, hogy felmondja, nem elmondja az eseményeket, a bekezdéseket nem az választja el egymástól, hogy egyszer a vér illatát, egyszer a testét, egyszer a szerelemét, vagy a tehetetlenségét érezzük, az egész inkább a Karinthy-tételre emlékeztet, alkalmanként mennyire felel a jó tanuló, mennyire készült fel a beszámolóra, milyen gőggel néz szét az osztályban, a dokumentált, bibliográfiailag megkutatott részeredmények hitelére büszkén. Nagyon ott van. Nagyon benne a felvilágosodás korában, az italikumban.

Papíranyag. Papíralakok. Papírszenvedély. Papírhalál.
A nő haja, természetesen: "aranyzuhatag". Szeme: "kék, tiszta és mély, mint az alpesi tavak". Az arca: "nemes, büszke és harmonikus, mint a görög és reneszánsz portrék". Termete: "sudár, akár egy olasz campanile". Tekintete: "átható", mi más lehetne egy alpesi tó kékségével ragyogó szempár? Épeszű férfiember, már amennyiben van olyan, ha a felrajzoltra akár tizedében emlékeztető tökéllyel érintkezik, laza testcselt követően beugrik a legközelebbi restibe két görcsoldó Zwackra (hatra, hogy vissza se találjon).

-
az egyik közelítés
-

De a szakmai ász irodalomtörténész nem így cselekszik, amikor a végzet elésodorja a végzet szőke asszonyát, dehogy. Egyébiránt is "vad öröm árasztotta el" testét, lelkét, megtalálta, akit egész életben keresett. Ilyet az olvasó megért. Ilyest, hogy jön a nő, és valamiféle bizsergést okoz némely erre kihegyezett anatómiai sarokpontokon, és ezzel a bizsergéssel valamit vagy előbb, vagy utóbb kezdenie kell.

A tanár úr Judit-előadása (Holofernész Juditja) után "szép kis étterembe" mennek, (ahol a vacsora lakoma, platóni szümposzion, dantei convivió, ahol angyalok tenyeréből esznek a vendégek, akik ízekre nem, csak egymásra figyelnek egyre mélyebben és bensőségesebben), és ahol a végzetes nő a következőképpen teszi valóságos helyére a tanár urat, mint egy túlképzett pszichoterapeuta:
"Ön valójában szenvedélyes ember, s ezt racionalitása, sőt racionalizmusa sem tudja elrejteni. Tudós, akiből azonban minduntalan előbukkan a költő."
A tanár imigyen válaszol némi nyökögő huzavona után:
"Nekem a munkám az uralkodó szenvedélyem. Attól mámorosodom meg gyakran, s attól vagyok olykor másnapos, a csömör, a kimerültség és főleg a magány tüneteivel." Így diskurálnak néhány oldalon át. Mint a marslakók. E szöveg után kötelező feltenni a kérdést, vajon az italianisztika ismeri-e a dada dialóg fogalmát, amelyben a szövegmechanizmus arra a normális helyzetben nem elvetendő ötletre épül, hogy gutaütést kapjon tőle az olvasó, vagy mielőtt gutaütést kapna, lehúzzon a Csendesbe költeni a családi vagyont. Rendszerint ez utóbbi történik, de most, mert de Sade márki szerint a szado-mazo ott rejtezik mindenkiben, csak titkolja, azt reménylem, Madarászt olvasva közelebb jutok, és majd nem riaszt, ha pofátlanul, meglepetést okozva előóvakodik a bánya egyéb szörnyecskéi közül. Ám a várt speciális szexkurzus nem oszt később hasznosítható formákat, köszönhetjük ezt az életidegen párbeszédeknek, a helyükre sehogyan nem kerülő klasszikusoknak.

Nehezebb helyzetben, mint eddig. Csak a lélek nyomul. Az osztán hatosával. A felfokozott várakozás és a receptorok minden dörmögés ellenére levettek valami érdemlegeset Madarász könyvéről. Nevezetesen, hogy lélekkel - irodalmi szövegben - kényszerből sem dugunk. Csak testtel, ahogyan az életben is.

-
mazo kisasszony, orrcsipesszel
-

A testnek pedig realizálható kiterjedése, és egyéb pontosan meghatározható paraméterei vagynak. A lélekdugás a papok és az apácák privilégiuma, és egynémely suhanókra vadászó irodalmi nőké. A lélekdugás félelmetes élménnyel ajándékozza meg a lélekdugót, ahhoz hús-vér figura nemigen közelíthet. Ebből következően, ha irodalom, ha laticel (franciaágy), maradjunk a testnél, legyen a stílus, a technika bármennyire is esszenciális, szado-mazo, vagy csak szado, vagy csak mazo. Azt tanultam meg tehát Madarász szövegéből, hogy sem kényelemből, sem azért, mert már tízszer megtörtént, a működtetett testet soha, semmi módon ne hagyjam rajzolatlanul. Karakterjegyek nélkül elszáll, nem találkozik az olvasóval. A karakterjegyek sorában persze megtaláljuk a psziché jellemzőit is. De nem egyedül őt.

Az ízetlen vacsora, a fárasztó társalgást követően a nő, mert "minden Démosztenésznél szebben beszél a tett", felhúzza a tanár úr zakóujját, kigombolja ingét, s az "éppen meggyújtott cigarettáját lassú, elegáns mozdulattal elnyomta a csuklómon". De rögtön vajat varázsol elő, a megperzselt csuklót átvajazza. És bontakozik a szerelem, fogan irodalmilag. Ezt süsd meg olvasó.

Nehéz, mint a szájhagyomány, mert miközben mindent megtesz, hogy a mindennapok realitását valósághűen képezze le a történetben, a mozgássorok életszerűek legyenek, a végeredmény mégis egy rossz, szöveges pantomim, két harmadrendű drámai színész egy megvilágítatlan színpad agyonírt (szétkent, szétindividualizált) drámájában pöntyög, néhol behúzódnak valami kínzókamrába, hogy ott hódoljanak a test ördögének mindenféle kemény és éles tárggyal, amelyet előzőleg kifényeztek.

Mi nézők egyik ámulatból a másikba esve haladunk. Ha már itt vagyunk, érteni akarjuk, mi a francot keresünk itt. De a szövegből csak szótagok jutnak le a nézőtérig, nem látjuk az arcokat, a reakciókat nem követjük, a rendezés azt a néhol röhejes, néhol szánalmas konnexiós megoldást választja, hogy a friderikuszi taps-táblára nagy betűkkel kivetíti a vonatkozó kultúrtörténeti őslényt: Hebbel, Marulic, Galeottó, Dante, Lucanus, Epikurosz etc., és természetesen a "hősalakok, mint világirodalmi vándormotívumok", alatta a felkiáltójeles parancs: 14 taps!
Ez egy bátor könyv, mondja: "nem gyáváknak íródott". Fogadjuk el, legyen így. A szerző nyilván tudja, mit beszél, ő egy bátor figura. De amikor az író az ágy (laticel) és az élet általánosan perverz viszonyrendszeréből a perverziók közös fájdalmakkal és közös kínnal specializált fajtáját választja ki éppen műve tárgyául, akkor talán a tömeges hivatkozás mégsem elegendő a dolog életrekeltéséhez. Bátor vagyok, olyan bátor, majd bele nem szakadok, kihívom magam ellen, álszentek, olcsójánosok köznapi (lakáj)ítéletét. Én pedig, én a szegény olvasó, aki szívesen és szenvedélyesen kukkolom a kukkolandókat, itt vagyok ígéretektől felajzottan, alig látok ki fejemből a gőztől, de nem tudom meg, hogyan működik a szex partvisnyéllel, aranyhegyű kecskeszarvval, bilinccsel és kötelekkel. Csak annyit, de azt nagyon, hogy a hős erre vágyik, szado-mazo az élete, mégis milyen szarul van attól, hogy erre vágyik, ez az élete. Hol itt a bátorság? Amikor egy alapperverz, középpályasan perverz író bátor könyvet ír, akkor azt részletezi, hogyan nem állt föl neki, amikor pedig kötelező lett volna, miért maradt száraz a babája, mint a sivatag etc. És ha ezt ügyesen adagolva szétteríti egy "bátor" könyvben, akkor én, akit korábban nem ért hasonló baleset (hüm), déja vu alapozással megoldom. Mert az irodalom többi közt erre (is) van kitalálva (persze másra is). A bakszagú irodalom ne emelkedjen szférailag, ne maszatolja el a tárgyat, vagy emelkedjen, de a létra tetejéről legalább a lábát hadd érjem el, kérem tisztelettel.

És Szado és Mazo a harmadik harmadra belengenek a szerelembe.
És nem tudni, Szadonál és Mazonál miről szól az élet. Nem látom őket, nem hallom őket, nem érzékelem a miérteket sem. Eltévedtem. Sehol egy lámpa. Nem találom az összefüggéseket, nem érzékelem a mögöttes szálakat. El vagyok veszve, mint egy védőbeszédben, ahol nem ismerem az elkövetett cselekményt.

Azzal kapcsolatban, mondjuk nincsenek kétségeink, hogy az intellektus alapvetően arra szolgál, hogy "tárgyiasítsa a megfontolás tárgyát képező alanyt". Ha ez itt megtörtént az irodalom eszköztárával, ez esetben vagy elkerülte a figyelmemet, vagy nem értek hozzá. Nyilván "a lakájszemlélet és a lángelme vizsgálati szempontjai közti áthidalhatatlan különbség" az oka ennek. A lángelme, uff, megnyilvánult. Én pedig nem értek delavárul. Madarásztól vélhetőleg nem is tanulok meg.

-
a M-féle örök extázis -

Még annyit befejezésül: személy szerint imádom a tudósokat, oda vagyok értük. Sokat tanulok, mást sem teszek, mint tanulok, szívom belőlük a tudást, amennyire ezt intelligenciaszintem tűri. Ismerem korlátaimat, korlátaim ismernek. De ha italianistát, netán latinistát látok sündörögni bimbózó kamaszlányom ötvenkilométeres körzetében, aki harmadszándékkal Madarász-prózát tervel olvastatni vele, nem tudom, a műveltség irányába ható végtelen vonzalmam (de Sade-tól Verlaine-ig) megállíthatja-e a csengő vasat, amivel kiherélem az epikába elkalandozott szado-mazo tudóst. Persze meglehet, jót teszek vele. Neki. (Hungarovox Kiadó, 2000)