A Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében (V. kerület, Károlyi Mihály u. 16) október 2-án kedden, 17.30-kor lesz az Orbán Ottó-album című kiadvány bemutatója. A fotó- és dokumentumközlések mellett CD-mellékletben közzétett hangzóanyagon a szerző olvassa fel verseit, és válogatott interjúiból hallgathatnak részleteket. Házigazda: Lator László, a kötet szerkesztője, beszélgetőtárs: Dérczy Péter irodalomtörténész, az Orbán Ottó Összegyűjtött versei című könyv szerkesztője. Közreműködik: Kézdy György színművész. A kiadvány a Napkút Kiadó Hang-Kép-Írás című sorozatának 2. kötete.
Az angyal száll, de az elejtett verssor már a földön marad - Tőzsér Árpád búcsúztató szövege az öt évvel ezelőtt elhunyt Orbán Ottó emlékére (részlet):
"Az Orbán-költészet egyszerre klasszikus, romantikus, modern, utómodern és posztmodern. Költőjét nem lehetett besorolni, de a provokáló Orbán-versek hegynyi tömegét-súlyát kikerülni sem lehetett. A posztmodern irodalomtudomány doktorai ezért úgy kezelték a költőt, mint ahogy a bocsánatos bűnben leledzőt szokták: értékeit elismerjük, de...
Orbán Ottó kemény, akarat-súlyos, drámai, férfias verseihez nem érhet föl semmiféle "de" gáncsa.
Jeles költő-irodalomtörténészünk írta anno a jeles költőnőnk versei kapcsán: "... a nők birtokba veszik a József Attila és Pilinszky után ránk maradt gazdátlan világot... berendezkednek a hontalanságban, elfogadva az elfogadhatatlant: az örök-hétköznap tragikumát". Szerintem a mai feminin, akarathiányos magyar költészetet túlnyomórészt férfiak írják.
Orbán Ottó a kevés, de éppen ezért rendkívüli értékkel bíró kivételhez tartozott. Lírai énje, férfias voluntasa, mohó élni, megismerni akarása nem tudta elfogadni az elfogadhatatlant, nem tudott berendezkedni az örök-hétköznap tragikumában. Ahogy ő maga írta: elméje "koponyacsontja őrült reccsenései" közepett "magába akarta fogadni a nálánál nagyobbat"; de versnyelvén érvényesen ki lehetett mondani az ember kisszerűségét, akarattalanságát, a világ gazdátlanságát, a kozmikus hontalanságot is. [...]
Nincs még egy jelenkori magyar költő, aki annyi verset írt volna magáról a versről, a költőkről, a költészetről, mint Orbán Ottó. S olyan sincs, aki az ő verseinek a söprő erejével, korérvényével állította volna, hogy a költészet a lehetetlen műfaja, a mérhetetlen mérésének a műszere.
S itt meg kell állnunk egy pillanatra.
Még nem tudjuk pontosan, hogyan történt, de tény, hogy a huszadik század második felében az irodalomtudósoknak (a filozófusok hathatós ihletésében) sikerült elhitetniük a költőkkel, hogy a nyelv határa a versben is a világ határa, s hogy amiről nem lehet beszélni, arról a versben is hallgatni kell. Igaz, az új államosításnak, e kicsinyes irodalmi téeszesítésnek néhányan, sőt sokan ellenálltak és ellenállnak, de az ellenállásból ma is érvényes versnyelvet kovácsolnia szinte csak Orbán Ottónak sikerült." (A teljes cikk a Kortársban olvasható).
