|
Ingmar Bergman: Hűtlenek (Három filmnovella), Európa
Még mindig pereg a homok a könyv lapjai közül, a korfui plázs nyoma. Volt egy másik nyom is, azt rajtam hagyta a kötet olvasása: úgy belemélyedtem, hogy hólyagosra égtem a parton, és az éjszaka közepén ki kellett mennem a tengerpartra a fülledt levegőjű szobából, hogy lehűtsem a bőröm az Albánia felől csapkodó szélben.
Francia filmeket szeretek a legjobban nézni, olvasni azonban Bergman-forgatókönyveket, filmnovellákat. Szeretem Bergman kíméletlenségét. Élveboncolás, ez a jó szó rá. Ami közben élvezetes boncolás is, mert Bergmant nem lepi meg semmi abból, amit odabent talál. Így aztán arra sincs szüksége, hogy nyelvi, stiláris eszközökkel próbálja meg leplezni ismeretei hiányosságát. Minden mondat mögött tudás és tapasztalat rejlik (amire szert kellett tenni valahogy: nem szívesen lettem volna B. felesége vagy szeretője, állítólag előfordult hogy egyikük éppen a kórházi ágyon feküdt, egy műtétből magához térve, amikor B. közölte vele: örül, hogy sikerült a műtét, viszont most elhagyja), és minden jelző, minden főnév, minden ige egyaránt fontos. És egyaránt pontos.
Különösen az első, a címadó filmnovella letaglózó. "És létezik-e olyan író-rendező, aki három művész - egy nő és két férfi - szerelmi háromszögének ábrázolása során mélyebbre képes ásni, mint Ingmar Bergman?", teszi fel a kérdést a fülszöveg írója. Valószínűleg nem. A látszólag banális történet - két félrelépés, válás stb. - olyan mellbevágóan van megírva, hogy többször elbizonytalanodtam: biztos, hogy ezt kell nekem olvasnom S. mellett heverve, akivel egy hete házasodtunk össze? De aztán nem tudtam letenni. És amikor vége lett, gyorsan beúsztam a tengerbe, lebegtem percekig a vízben, az albán hegyeket nézve, mert úgy éreztem, nem tudnék most megszólalni.
A második történet - ami igazából nem is filmnovella, hanem hangjáték, és amit korábban már olvastam a Nagyvilág által megjelentetett svéd elbeszéléskötetben - zseniális bravúr: úgy haladunk előre egy történetben, hogy a váltakozó képekben, a különböző helyzetekben végig csak egyetlen szereplő beszél, egy nő, nem hagyva időt a válaszokra, amelyeket azonban mégis "hall" az ember a mondatok között. Látszólag monológot olvasunk, valójában azonban igazi, sokszereplős szituációk peregnek előttünk. Az első gondolatom az volt: miért nem nekem jutott eszembe az ötlet? A második az: jó, hogy nem nekem jutott eszembe, mert én úgysem tudtam volna így megírni.
A kötet záródarabjából, a "Szerelem szeretők nélkül"-ből a producerek (jogos) vonakodása miatt végül nem készült film, ennek ellenére, részleteiben érdekfeszítő olvasmány, még ha a részek ezúttal nem is álltak össze szerencsés egésszé. Bergman még akkor is hihetetlenül izgalmas, amikor elhibázott művet ír. Hogy jut el valaki odáig, hogy merényletet kíséreljen meg a miniszterelnök ellen? A téma eleve abba a vonalba illeszkedik, ahol ő is zátonyra szokott futni. Már a "Kígyótojás" sem sikerült, pedig ott még nem is volt baj a forgatókönyvvel. Bergman akkor igazán érdekes, ha a szerelmi kapcsolatok pokláról ír. A záródarab elolvasása után még világosabban érezhető, milyen remekmű az első darab: az öregkori, letisztult "Hűtlenek"-ben benne van minden, amit Bergman tud önmagáról, rólunk, rólatok.
|
