Pál Kata: Bibliamagyarázat - Balogh Robert könyvéről

A borítón mindjárt két szembeötlő dolog. Elöl a zavaró (najó: szokatlan) helyesírással írt cím, hátul meg a szerző URL és e-mail címe. Lehetne ez mostanra már általánosan elterjedt, kötelezően mellékelt info. Ha már az új szeleknél tartunk, említésre érdemes a széles margókon elhelyezett kereszthivatkozások, statisztikai adatok és fotokópiák használata. Ezek linkek. Elektronikus formában bizonnyal azok lennének. A szerző cédéromon mellékelt hanganyagot előző kötetéhez (Egy hónap faun, Bp.: Fekete Sas Kiadó, 1998.). Ennél több bizonyítékot nem igényel, hogy belássuk: Balogh nem idegenkedik az új médiumoktól.
A kötetet kinyitva aztán a régi borotva- és hajszesz-reklámok reprói okoznak hangulatteremtő meglepetést. "Petrol Egger a legalkalmasabb hajápolószer állandó használatra, ára 2 kor. 40 fill." Hangulatteremtőnek mondom, mert ennél szervesebb kapcsolódást a szöveghez nem fedeztem fel. De lehet, hogy csak másra figyeltem. Például a szép tördelésre (szedte és tördelte a szerző). Például a kurzivált vagy régies írásmódú széljegyzetekre. Például a fényképekre. Amiket nézegettem sokat, és töprengtem rajtuk még többet.

A magyarországi németség hajdanvolt életét, kultúráját, szokásait, egyáltalán: sorsát nem dokumentálták és dolgozták fel kellőképpen. Ha tudunk róla, sem tudunk eleget. Ebből a szempontból fél kézzel kioszthatjuk a hiánypótló címkét bármilyen svábos könyvre, így erre is. A kínos helyzeten, hogy tízből kilenc és fél ember a mai napig lazán zavarba hozható a sváb-, szász-, hapauer- stb. problematikával, persze akárhány könyv sem enyhít. Más, konkrétabb szempontok alapján viszont nyugodtan számon kérhető a krónikás felelőssége. Felfogásában és szerkezetében a megszokottól eltérő családregényt kaptunk Baloghtól. Nincs lineáris idő, nincs egymásutániság, mint ahogy kezdőpont sincs. Vagyis nem úgy indít, hogy ekkor meg ekkor megszületett dédapám ilyen és ilyen család gyermekeként. Mert mi történik a lapokon? Négy plusz egy fejezetben olvashatunk laza rendbe szedett és - hála az oldalszámos hivatkozásoknak - tömérdek átjárást biztosító levélrészletet, imákat, ráolvasásokat, meséket, emlékeket, mű-emlékeket, álmokat és dokumentum-töredékeket.

Névtelen emberek életének darabjait. Nem úgy névtelenek, hogy nem híresek, és nyomuk sincs a Gothai almanachban, hanem direkt. Az első, Kérdések könyve címet viselő etapban Balogh maga mondja egy névsorolvasás után: "Szólítsunk mindenkit a nevén? Halottakat? Nem, mindenki maradjon meg névtelen." Más kultúrkörben úgy tartják, hogy a halottak addig élnek, amíg az élők emlékeznek rájuk, de a szerző leszögezi, hogy nem kíván, nem tud százezrek sorsáról beszámolni. Még egy falu (Véménd, Baranya megye) lakóit sem fogja a kedvünkért számba venni és a család - igaz, 300 éves múlttal - szintén megfoghatatlan számára. Marad Ópapa, Ómama, Nagypapuka, Nagyanya, és a kedvencem, Lolka-Bolka-Lagarder, azaz a gyerek Balogh. A gyermekkori helyszín mindünk számára ismerős falu, ahol "az úton traktor jár, és öregasszonyok húznak tápot haza, vagy gázpalackot", barokk templom előtt áll a háborús emlékmű és a bolt, "ahol délben már nincs kenyér".
Ugyanitt, az első fejezet vívódásai, magyarázatai és kommentjei során kiderül minden, amit a miértek kapcsán kérdeztünk volna. Az obligát "mit akart ezzel a szerző" kérdése ezúttal fölösleges, mert pontosan megmondja, mit. "...csak hogy legyen még egy nyom". Kérdés azért akad így is.
Első és második nekifutásra a nyelv okoz gondot. Miért kell oldalakon át sváb fonetikával írni? Gy=ty, sz=z, b=p, t=d. Jelzésszerűen érdemes és érdekes lehet tájszavakat, kiejtési ínyencségeket belevenni, de ez így sok, néhol fárasztó. Aztán miért nem lehet csillagozva vagy más módon közreadni a német és sváb mondatok értelmét? Miután egyik nyelvet sem beszélem, rossz érzésem támad, hogy kimaradok valamiből.
A második rész Ópapa könyve, harmadik Ómamáé, de ennek nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani, mert minden szereplő átbeszél a többi fejezetbe.
Ópapánál található a legtöbb szürreális elem. Mesék, álmok, rémmesék, rémálmok. Annyi fájdalom és kiábrándultság, annyi szenvedés és boldogtalanság sűrűsödött össze ebben a fejezetben, hogy néha le is kellett tennem. Háborúk, pestis, sáskajárás, aszály, éhínség, sátán orgiái a falu asszonyaival, vallásos félelmek, megbolondulás és rögeszmék.
Kiderül, hogy miért is jöttek el, miért, mikor és hogyan vándoroltak Magyarországra. Hát a nyomor elől menekültek, állítsák bármilyen hősies fénybe a télakot.

Egyike az örök kérdéseknek, hogy vajon merészség továbbállni a jobb élet reményében, avagy gyáva megfutamodás a nehézségek elől? Végigkövethetjük, hogy milyen indokok és ürügyek késztették útra kelni őket, és ezek hogyan változtak az idők folyamán. Akkoriban húsbavágó gondoknak tűntek, ma már babonás álmoknak. Mi változott közben? Teltek az évszázadok és az idő (meg az emlékezet) megmásította, elkoptatta vagy felcicomázta a földhözragadt aggodalmakat. Pontosan nyomon követhető, hogyan, miből, milyen kövekből és foszlányokból építik fel maguknak a saját múltjukat. Visszatekintve nyilván nehéz elhinni, hogy a szűkösség vagy egy zsarnokibb földesúr űzte el őket. A nyomor ködbe vész, mese lesz belőle és marad az új haza, az új nyelv, az új hazafiság és velük az új gondok.

Maradt a megszokás, a magány, a szerzés ("Nektek gyűjtjük gyerekek!"), a közömbösség, a gőg és a merev rátartiság. Gyönyörű és felháborodott összefoglalóját olvashatjuk ennek az Unokák könyve című részben. Jó dühös szövegek. Különösen Az unoka monológja Nagypapukához, aki a gangon ül kemény nagyon (98). Az egyetlen páros történetet is itt találjuk (117 és 119). A két nagyszülő rémisztő meglátásai a házasságról és saját boldogtalan életükről teljesen emberiek, nem említődik bennük a történelem, nem arra fogják szeretetlenségüket. Mert menetrend szerint érkezik az új krach, sőt, krach-sorozat. Első világháború, forradalmak, második világháború, kitelepítések, munkaszolgálatok. Durva vonása ennek a mi XX. századunknak, hogy a legtöbb magyarázó jegyzet és adatolás ezeket a történelmi borzalmakat kíséri. Talán mert ez hihetetlenebb, mint a nagyszülők szajkózta mesék? Milyen lehetett az a világ 1712 táján, mikor 1 millió ember indult el keletnek gyalog, szekéren, hajón, uszályokon zsúfolódva és földért tülekedve? És az milyen lehetett, mikor az első nagy mezőgazdasági válság és a filoxéra járvány után 200 ezer németajkú indult vissza őshazájába vagy "tántorgott ki" Amerikába? Nem tudjuk pontosan, csak sejtjük. Az erőszakolt magyarosítási hullámok, az embertelen rendeletek hatását már közelebbről figyelhetjük, szinte első kézből. Ópapa meséje a vizet szülő asszonyokról nem kíván kommentárt, de a Magyarországi németség megosztottsága, később kollektív büntetése elbírja a száraz adatokat és a lapszéli idézeteket. "Az 1941-es népszámláláskor 302 198 német nemzetiségű lakosa volt Magyarországnak, 1949-ben a kitelepítések és vagyonelkobzások után 2617 személy vallotta magát németnek." Margón a törvénycikkek, rendeletek, utasítások, határozatok biztosítják és bizonyítják a temérdek szenvedést, amit a szövegben találunk. Okosabbak lettünk-e a történetek, sorsok ismeretével, egyénfüggő. Kiderült (mint már annyiszor), hogy az élet szívás és különösen durva szívás, ha a történelem minden baromságával (mint már annyiszor) áttapos az átlagemberen. Mikor volt ez másként? Soha. Hogyan lehet ezt jól bemutatni?
Így.
Kérem szépen, nem lehetne sok ehhez hasonlót olvasni rácokról, oláhokról, cigányokról, tótokról, vagy az időben hátrébb jászokról, kunokról, törökökről, görögökről, örményekről, még hátrébb besenyőkről, avarokról, gepidákról? Ha úgy tetszik magyarokról, ha úgy tetszik emberekről?
*
Az Irodalom Visszavág, 11. szám, 2002/1 (2002. tavasz-nyár)