ÉrintveÚgy érintek meg mindent, mintha csuklódat érinteném, gyengéden, kicsit úgy, mint az orvosok, úgy érintem a szemem felé csapódó ágakat hirtelen kapva feléjük, majd lassan elengedve őket, mintha csuklód lüktetését kutatná kezem, vagy óvatosan reggel a lepedőt úgy simogatom elmerülve a gyönyörű mozdulatokban, mintha fehéret fehérre, lélegzetet lélegzetre illesztenék egy jéghideg műtőasztalon. Kinyitva áll"Visz már a vonat, nincsen leszállás" (Sylvia Plath: Metaforák) Körül a bútorok hatalmas tömbjei és a tükör üvege mögött a tömény iszap az ajtó nyitva kinyitva áll az ajtó a csillag alatt küszöbén szirom és pókfonál. Azért épültek ezek a falak, hogy vakítsanak. Ömlik végig, de végig a kövön haja sötéten, nehezen, széthányt cipők, széklábak között, keze, lába egészen másfelé mered. Csak néztem a kezemFéltem: megfojtom magam, ahogy egyre halkabban lépkedtem valami őrült lármában, valami vacsorabűzben, kutyaugatásban - Mert nem találtam a helyem - a lépcsőházban szorongattam egyre a kulcsokat. Nehéz volt az ajtón belépni, mintha idegen csomagot cipelnék haza, súlyosat, sötétet, nyirkosat - aztán a konyhaasztal mellett ülve, csak néztem a kezem: Mire hazaértem, megint este lett. |
