Nagy teher lehetett ez az ifjú költőnek, de immár hetedik kötetében próbál megfelelni az elvárásoknak, ha beleszámítjuk a 70-es évekről szóló kiváló dolgozatát is. Új könyvében versek találhatók, írás útján előállított, formába tördelt szövegek, melyekben az élet megpróbáltatásaira próbál reflektálni a költő, sajátosnak nem nevezhető formában. Magyarország, úgy is mint a világ köldöke, fenntart bizonyos keretszámokat a költők számára, és akármi is történjen, néhány száz versírónak működnie kell. Ez már csak azért is kérdéses gyakorlat, mert húsz ha van, aki több nyomot hagy majd maga után, mint néhány kifizetetlen számlát a Libellában. Ezért nevezik a könyvheti antológiát Szép verseknek, mert jó versből elég nehéz lenne évente összekaparni egy kötetnyit. De térjek vissza a Milyen mezben, milyen mezőn című kötetre, amely, mint már fentebb említettem verseket tartalmaz. Mi egy verssel szemben támasztott minimális követelmény? Változtassa meg az életem, de legalább kavarjon fel annyira, hogy pár napig emlékezzek rá. Poós Zoltán könyve nem tör ilyen magasra-mélyre, megelégszik a semmivel, szavak viszonylag logikus egymásutániságával, érzelmek és ezek helyettesítőinek hézagos ismertetésével. Kilépünk a lombos partra, hol madár van a lombban. Egy ilyen sor bárkit elbizonytalanítana, nem paródiáról van-e szó, de a folytatás sajnos meggyőzi az olvasót, hogy a szerző komolyan gondolja. Az ínyencek bizonyára több figyelemre méltó mondatot is levadászhatnak, de igazságtalan lennék, ha nem említeném meg a pozitív jeleket is. Poós Zoltán kötetében három, de talán négy olyan ötlet is akad, amely versre, versrészletre emlékeztet, amely azt sugallja a fásult és cinikus recenzornak, hogy a hosszú évek munkája nem teljesen reménytelen, valahol a jövőben ott rejtezik egy vers lehetősége, amitől megváltozik az élet, de legalábbis felkavarodik egy kicsit. |
