Petőcz András: Orbán Ostromgyűrűben

   És akkor nézegetem ezt a fekete könyvet, vagy írhatnám úgy is, hogy feketekönyvet, így egyben, és olvasom, hogy Ostromgyűrűben, és hogy versek, és persze nem tudok attól elvonatkoztatni, hogy meghalt a szerző, és hogy halott volt, amikor már megjelent a könyv a boltokban, de ő még látta, látta a könyvet, nézte a borítóját, és olvasta, és arra gondolt, hogy akkor én, mármint ő, szóval, ostromgyűrűben vagyok, vagyis-hogy megírtam az Ostromgyűrűt, itt van, kiírtam magamból, nahát, örülök neki.
   Ilyenekre gondolhatott a szerző, aki beteg volt, de úgy volt beteg, hogy valójában senki se gondolhatott arra, hogy a szerző nem sokára meghal.
   Mert a betegsége inkább szólt életnehézségről, de nem feltétlenül szólt a halálról.
És, persze, nagyon is egyszerű lenne arról érte-kezni, hogy az ostromgyűrű itt a betegség metaforája, hogy a szerző a halálra készült, hogy az elmúlásról írt verseket, hogy ezek itt a szerző, aki mellesleg talán annyira fontos, hogy nem is látjuk az igazi nagysá-gát még ebben a pillanatban, szóval, hogy ezek itt a szerző "Őszi-kéi".

      És ezt alá is támaszthatná az az idézet, ami a borító hátlapján olvasható, miszerint "Hatvan fölött az élet főképp a halálról szól, / hogy mentsük, ami menthető, és ez mindennap keve-sebb".
   Valójában azonban ezek a versek, az Ostromgyűrűben versei miközben ténylege-sen komorak, aközben mégis könnyedek és játékosak is egyben. Mon-dom inkább úgy, hogy a köteten a komor hangvétel, tónus, miegymás uralkodik, de úgy, hogy közben a szegény megtévesztett és óvatlan olvasó hajlamos magát halálra röhögni a percepció folyamán, hogy ezzel a terminus technicusszal éljek, merthogy a szerző úgy tud nagyon is komor hangulatú verset írni, hogy közben az iróniáját, a szarkazmusát, a röhöghetnékjét nem felejti el belecsempészni a költői szenvedélybe, ihletbe, egyebekbe.
   Mert mi egyebet kezdhetünk olyan versszakokkal, mint "A makacs élő lassan elfogyott, / lerágta róla a húst a rák. / Könnyen kapta ölébe a Fekete Vőlegény / a csonttá soványodott, szakállas arát. // Csak csont és bőr és fájdalom, / mint Radnóti gyászversében Babits, / bár Petrinek kábítószerül ott volt még a cigaretta, / s a szívószálon át szürcsölt sör is", amelyek ugyan a legkomorabban szólnak a pusztulásról, de valahogy mégis egészen egyszerűen kiröhögik a halált is, az életet is.

   A Petri György halálára című vers, amelyikből idéztem, valahogy ars poéticává válik egyébként, egy valóban beteg szerző ars poéticájává. "Az élet az, ami lázad itt, piál és verset ír", írja ugyanebben a munkájában Orbán Ottó.
   Valóban az élet.
   És úgy elképzelem a szerzőt, ahogy betegségében, amely betegség meglehetősen mozgásképtelenné és kommunikációképtelenné tette, szóval, hogy betegségében is milyen jókat somolygott magában, miközben a legképtelenebb és legabszurdabb rímeket, versbe szedett történeteket eszelte ki. Hadd álljon itt A gaz nőgyógyász című limerick a kötetből: "Volt egyszer egy gaz nőgyógyász. Gaztette, / Hogy ujja helyébe a f-t tette. / "Betudható-e az asztmámnak, / Hogy úgy érzem, mintha b-nának?" - / Kérdezte a nő a gaz orvostól, aki azt tette."
   Orbán Ottó Ostromgyűrűben című kötete kívülről komor, de belülről könnyedség, játékosság és vakmerő életöröm.