| Késő este érkeztem haza. Fáradtan, unottan, talán kissé ingerülten is. Amikor elindultam otthonról, még meleg volt a levegő, de hamarosan rákezdett az eső. Átázott a cipőm, és homlokomon éreztem, amint megcsapott a hideg. Kövéren lihegtem az enyhén emelkedő utcán, a hűvös szél ellenére izzadtam, és rám fagytak a verejtékcseppek. Ráadásul a bejárat előtt, a bukszusbokor és a telefonlégvezeték között egy csíkos pók hálót font. Nem vettem észre, csak amikor az egyik lépésnél az arcomra tapadt. Ijedten hőköltem vissza. Rusnya állat, borzadtam el a látványtól. Nyolc lábával kapálódzott a szétszakadt szövet szálai között. Fürdés nélkül feküdtem ágyba. Majd reggel rendbeszedem magam, gondoltam. Nehéz napom volt. Végre elkészültem a munkámmal, amelyen hetek óta dolgoztam. Másnap fontos telefonhívást vártam - fontosat? -, hogy talán fölhív az a nő, akivel a legutóbbi kongresszuson futottam össze. Zsuzsának hívják, izgatóan telt az alakja, és epekedő szemei vannak. Gondoltam, ezen a napon fölhív, vagy soha se már. Rápillantottam az órámra: tíz óra múlt öt perccel. Ezért pontosan tudom, hogy alig másfél óra telt el, amikor a szerkesztő megállt a szobám ajtajában, topogott, olyan mozdulatot tett, mint akinek vakaródzni támadt kedve, talán éppen a hátsó fele viszket, azután sokatmondóan fölfelé mutatott: - Telefon érkezett... onnan, hogy erről a témáról ne jelenjen meg semmiféle írás a lapunkban. Miket beszélsz? - fordultam a szerkesztőhöz, de olyan savanyú arcot vágott, hogy megsajnáltam. Idegesen legyintettem: - Nem érdekes, lassan úgyis mindenről le kell mondanunk! Mindenesetre magas személyiség, aki fölhívta figyelmemet, hogy kényes a téma... igyekezett a szerkesztő csillapítani ingerültségemet, s nem értette fölszakadó nevetésemet. Letiltják a riportomat, ugyan mi ez ahhoz képest, hogy Zsuzsa nem telefonált. Láttam, amint végigomlott rajta a pasztellszínű ruha, nyakában könnyű sálat viselt, és a szeme olyan volt, mint egy ártatlan áldozaté. Diktatúra - dobtam hanyag mozdulattal a kezemben lévő iratcsomót az asztalra. Hintáztam a széken, lenn az utcán még az idegenforgalmi szezon végén is koszlott a tömeg a belváros felé. Aztán kirúgtam magam alól a széket, az eresztékek már korábban meglazultak, a baloldali karfa mint egy szerencsétlen szóvirág, úgy kornyadozott. Ki az a gazember, az a spion, az a besúgó pondró, aki jelentett a készülő munkámról, hogy így akadályozza meg az igazság elmondását? Áruló van köztünk! Vajon melyikük lehetett, csattogott figyelmem a szerkesztőség egyik tagjáról a másikra. A cigarettás, nyúlt pofájú, róla is el tudtam képzelni, de a másikról is, aki nőiesen riszálja járás közben a csípőjét, és úgy szól bele a telefonba, mint egy kiöregedett konzumnő, s szemüvege mögül sipás-okoskodóan tekinget körbe. Gyűlölöm valamennyit, forgolódtam az ágyban, és nem jött álom a szememre. Másnap este arcomba tapast a pókszövet. Öristen, futott végig rajtam a hideg, és vadul ugrottam hátra: a pók még az orromba kerülhetett volna. A háló vastagabb és nagyobb volt, mint előző este. Megint nem maradt erőm tisztálkodni. Reggel elfelejtettem bekapcsolni a fűtést, nyirkos, dohos, súlyos levegő lepte meg a tüdőmet. Dideregtem a pokróc alatt, Zsuzsát elsodorta az idő, vagy inkább valamelyik vaddisznó férfi rabolta el, aki zaftos jókedvvel mászik éppen rá. Hosszan hörögtem az éjszaka, míg végre hajnal felé álomba merültem. |
A következő este a pók ismét várt: még vastagabb, még hatalmasabb szövedékével. Már a kezemet is igénybe kellett vennem, hogy átvágjam magam az akadályon. |
