Radnóti-zarándoklat

A következő levél érkezett Takács Gézától:

"...Arra határoztam el magam, hogy a Holokauszt emléknapra (a hatvanadik évfordulóra) egy engesztelő zarándoklatot szervezek Radnóti utolsó útjának utolsó szakaszán, 15-ről 16-ra virradó éjjel, Nyúltól Győrön át Abdáig. Gyalog. Nagyjából húsz kilométer.
Hívlak téged néhány diákoddal, gyermekeddel. Nyúlig vonaton mennénk (Pest felől nézve a Tatabánya- Kisbér-Veszprémvarsány-Győr vonalon.) Este tíz felé érkezve Nyúlra, indulnánk tovább gyalog. Ha tudnál csatlakozni hozzám, hozzánk, hiszen én is hívnám diákjaimat, gyermekeimet, kérlek válaszolj, s akkor minden további részletet, magyarázatot tartalmazó levelet küldök rögtön.

Ha elhatároztuk magunkat néhányan, hogy indulunk, akkor persze már lehet szó róla, és az invitálással nyilvánosan is előállunk, előállhatunk. Ha belefogunk, a részletekről együtt döntünk majd. Én a kezdeményezésről döntöttem, hogy meg kellene találni valahogy a kiengesztelés módját mindazokkal az embertársainkkal, honfitársainkkal szemben, akiket megsemmisítettek vagy megsemmisítésre szántak. És itt toporognak fölöttünk az egekben, várják az üzenetet idelentről. És itt élnek közöttünk, szüntelen várakozásban. Hogy megbékélést, megbocsátást eszközölhessenek szüleim, gyermekeim, falum, hazám és persze a magam számára is.

Baráti üdvözlettel: Takács Géza "

Radnóti utolsó útján

Azt remélem, április 15-kén estefelé Veszprémben százan-kétszázan felszállunk a vonatra Győr felé, elindul velünk a szerelvény keresztül a Bakonyon. Erre jár naponta oda, vissza, egy szokott úton, Zircen át, Pannonhalma alatt, gyönyörű tájon, melyet elődeink is kedvelhettek, régi, szép, megszentelt út ez.

Ez az út azonban halálút is. Erre hajtották azokat a munkaszolgálatosokat 1944 őszén, kik közt ott volt Radnóti Miklós is. Ők nem vonatoztak, gyalog vonultak, fegyveresek kíséretében, Radnóti huszonegy társával nem bírta a gyaloglást, felkerült a kísérő lovas szekérre, aztán Abdán, Győr után, leszakadva a menettől, a keretlegények kivégezték őket. Miután megásatták velük a sírjukat.
S melyik útvonalunk nem halálút, melyik magyarországi úton nem hajtottak, szállítottak a biztos, iparilag szervezett halál felé magyarokat. Magyarokat, akik, vagy akiknek a szülei, vagy akiknek a nagyszülei zsidó vallásúak voltak. Vagy sötétebb volt a bőrük. Vagy másvalamiért bélyegezték meg őket. Igen, halállal szennyezettek az útjaink.

Nagyon gyorsan megfeledkeztünk erről, hiszen igazából tudomásul se vettük. Nem volt rá idő, nem engedhettük meg magunknak, nem engedte meg nekünk a történelem, meg talán gyávák is voltunk.

Most azonban, hogy útjaink szabadok, ismét látni az áldozatok nyomát.
Ki kell engesztelnünk az áldozatok emlékét. Útjainkat meg kell szabadítani a bűntől.
Szüleink, nagyszüleink részvétlensége, a haláliparral való cinkossága, engedékenysége, buzgó együttműködése a halálüzemmel, üres együttérzése, takarékos szégyenkezése, pribékké válása, egyéni, közösségi elvetemültségei, árulásai szétzúzták a nemzetet. Kevesen mertek, kevesen bírtak emberek maradni. (A fasizmus pestise tekintetről tekintetre fertőzött. Nincs mentség.) Radnóti a halál felé menetelve is őrizte, halottként kis füzetben mentette át a hazát, miközben a haza kitaszította, megtagadta, megsemmisítette. Radnótival és a százezrekkel együtt önmagát is.

Ki kell engesztelnünk halottaink emlékét. Ki kell engesztelnünk a halálútról véletlenül visszatérteket szenvedéseik, sorstalanokká nyomorításuk miatt. Hogy hazatalálhassanak, hogy legyen visszaút. Hogy hazatalálhassunk. Hogy megtalálhassuk az elveszített hazát. Hogy ne kelljen borzadva vagy tudatvesztetten járni útjainkon.

Tanárok és diákjaik, szülők és gyermekek, testvérek és barátok elindulnak Radnótiék egykori utolsó útján. Leszállunk Nyúlon, onnan éjjel gyalog megyünk tovább Abdáig.
Lelkek, lelkünk felszabadítására.

A Taní-Tani lap munkatársaiként kezdeményeztük ezt az utat. Tanári szavaink mögül hiányzott, nagyon hiányzott ennek az engesztelő zarándoklatnak a csendje, békéje, fáradtsága, szorongásai, érintései, félelmei, csoszogása, rebbenő derűje, fojtó szomorúsága. A párbeszéd az éjszakával.
Ezt reméljük, ezért indulunk útnak.

Takács Géza
tanár, szerkesztő
csgez@freemail.hu