Sisso: Magyar Demokrata V. Évf. 36.sz.

Sajtószabadság manapság csak a multinacionális cégeknél nem létezik. Azoknak az alkalmazottai ugyanis nem írhatnak kritikát következmények nélkül a saját cégeik által művelt kultúra rontásról, és a partnerekéről sem.

Meg persze néhány politikai párt is úgy gondolja, gondolta, hogy, ha nem is közvetlen cenzúrával, de minimum az adóhatóság segítségével kitépheti a tollat, kamerát egyes, rá túl veszélyes gondolkodók kezéből. Szóval semmi nem változott száz év óta. Kopasz cenzor, vagy kopasz szponzor.
Ezen kívül, a kritika szempontjából, a ritka hozzáértésen kívül csak az írni nem tudás, a dezinformáció, a haszonszerzési vágyból elkövetett recenzió, a dogmához kapcsolódó düh és a sárga irigység létezik.
A Demokrata az utóbbi kettőből táplálkozik, amikor az Eltemetett sajtószabadság című cikkében "elemzi" a Szövetség a Nemzetért Polgári Kör nevű, önképző bohóckör tüntetését a Magyar Televízió előtt, egyúttal a legsötétebb diktatúrának festve le sajtó szempontból (is) azt a pár hónapot, amióta új kormány van. (Ezentúl ne vérnyomásmérőt, hanem röhögőgörcs-oldót adjanak az újságosnál a Demokratához.) Visszanyúl a nagy nemzeti múltba és Petőfiéket idézi, holott nem kellene messzebbre mennie, mint a Beszélő, vagy az Új Hölgyfutár éveihez. De oda nem mer, mert nem elég hangzatos, nem értik meg a tányéragyúak, meg hát nem ismeri a közelmúlt, csak a régmúlt-szépmúlt történelmét. Így könnyű, mert a mögöttünk hagyott négy évről sem kell szólni, arról az egyéb- és ízlésmaffiáról, amit akkor élvezhettünk a maga (és nem rólunk szóló) országimázsával, köztévéjével együtt. Meg arról sem, hogy a Répássy, aki egyenesen a véleményt (vagy az egyéniséget? haha) szerette volna betiltani, miért nem szólalt fel ezen a tüntetésen.
Egy lapot pedig nem az alapján lehet igazán megítélni amiről ír, hanem az alapján, amiről nem. (Mert nem tud, vagy nem mer. Önagyoncenzúrázva.)

2.

Jönnek az arabok, a négerek és a sárgák, és új rendet teremtenek nekünk Európában. Gazdag István, Guyllaume Fay-jal készült interjúja az európai újjászületésről szól, amely majd a nagy, a rasszokkal való konfliktusainknak lesz köszönhető. El kellene kérem fogadni, hogy a történelem sokszor visszalő. Ez esetben például a kolonializmus szállít a múltból egy kis problémát az új kor társadalmainak.

(Később majd a Demokrata). Ezeknek a gondoknak a megoldásán sokan fáradoznak. Nem mondom, sajnos többen kapnak azért fizetést, hogy kitörjön a harmadik világháború, de hinni kell abban, hogy az emberiség akarata nem ezt támogatja.
A Műhely rovatnak ez az elgondolkodtató gyöngyszeme bizony csak kicsit teketóriázik, aztán megoldást kínál, és a rasszizmus pártjára áll. A rasszizmus fikció, csak a rasszista létezik, aki a sajtószabadságnak köszönheti, hogy megnyilatkozhat. Ok, csak országokat ne vezessen.

3.

Az Attila a hun című angol filmet nem láttam, de Szakinak (a kritika írója) igaza lehet abban, hogy nem sok eredeti forrást tanulmányoztak a mű létrehozói. A felháborodott elemzés alapján azonban - amely a film zsánerét nem határozta meg - olyan remek paródia lehetett, amit a Monthy Python is csak a jobb napjain követne el. A gyermek Attila, mint lova nyakából suttyóként vért kortyoló rém, és a rongyos, bunkó, indiánsátorban élő, részeg sámánokkal jósoltató ősmagyarok figurái. Ha jól körülnézek itthon, bizony inkább az angolok verzióját tippelem igaznak az őseimre vonatkozólag. Szemben a Koltay filmek korai nemzettudattól fűtött, unalmas, olasz-magyarjaival, akik tízen toporogtak a honfoglalásnál, ha beleszámítjuk azt a néhány lovat is.

4.

A Demokrata kritikai szekciója mindemellett a lap legszimpatikusabb csapata. Ha sikerül magukat jól elhatárolni a sulykolós politikai felhangoktól, egészen ép lelkű dolgozatokat írnak. Pozsonyi Ádám (az előző szemlében már említett Bucó pajtás) Sebők János: Rock a vasfüggöny mögött című írása nem is kritizál, inkább örül. Örül annak, hogy megint egy kicsit nosztalgiázhatunk a magyar zene minőségén, mondanivalóján és történetén. (Mert volt neki, sőt most is van, csak nem a jó irányba tapogatnak a csúcs producerek.)
Nekem ebben az a legérdekesebb, hogy a nyolcvanas években még látszólag ugyanazt az értéket képviselő zenészek mivé lette mára és miért.

Nagy Feró és Menyhárt Jenő például. Zongorázni lehet a különbséget. Bucó ebbe már nem megy bele. Hálistennek. Ezeknek a zenészeknek még nincsenek ügynöktörténeteik, csak személyes, tündöklő, vagy nyomorult, saját történelmük.

5.

Alien már beljebb gyalogol a kritika rázós ösvényén. De nem hagyja magát bevinni az erdőbe. Kerekít egy korrektet, a vártnál kevésbé hímsovinisztát Rácz Zsuzsa: Állítsátok meg Terézanyut című könyvéről. Az év legkeresettebb magyar "szingli bestselleréről". Beletalál a közepébe azzal a megállapításával, hogy, ha valami itt zavaró, az maga az iszonyatos életforma, és, ha valami veszélyes benne, az a mankósága lehet. Ha valaki ugyanis nem megérti és kilábalni akar belőle, hanem ebben talál igazolást. De Alien naív, mert nem hiszi el, hogy tényleg van, akinek ennél nem létezik több, aki elől minden hajó elmegy, mert függő, mert az elérhetetlen boldogság boldogtalanságától függ egész életében. Alien már majdnem nő.

6.

Mikor kezdem élvezni a kritikákat, benevez az utolsó helyért, jön Ungváry Zsolt a mélyből és beszól. Mit beszól? Bebrekeg egyet és összehasonlítja a Lada Szamara gépkocsi és a D-209-es kártékonyságát. És árad belőle az indulat, ami csak a nagyok tollát képes jól vezérelni. Ungváry viszont apró kis csinovnyik, ha már róla is analógiákat kell gyártani. Unalmas, mert a politikai meggyőződésével még egy szódásüveget is képes átitatni. A múltkor a francia ásványvízért okolta Medgyessyt, most meg a Szamarával társítja képzet. Nem lesz ebből írásművészet. Még akkor sem, ha képes lesz legközelebb a tisztasági betét és a Nemzeti Bank párhuzamokat megjátszani.