Sz. Molnár Szilvia: Esterházy lakája (interjú Dušan Šimko íróval)

    SzMSz: Az Esterházy lakája az 1700-as évekbe kalauzol minket, az eszterházi uradalom zenei életébe csöppenünk, Haydn capellmeister operatársulatának életébe pillanthatunk bele, és figyelemmel kísérhetjük a lakájból operaintendánssá avanzsált zsidó származású fiú, Abeles Izsák sikerének a történetét. Hogyan talált rá erre a témára?
   
   DS: A nyolcvanas években riportot készítettem az emigráns cseh fotográfussal, L. Drezowicz-cal a Neue Zürcher Zeitung számára. A témát mi javasoltuk az akkori szerkesztőnek, Alexander Becknek: a fertődi barokk kastélyt. Mindenekelőtt az épületek állapotára akartunk koncentrálni, valamint a falusi környezetre. Így hát a kastélyban éjszakáztunk, amely azidőtájt éppen egy mezőgazdasági iskolának adott otthont. Három napig teljesen egyedül voltunk ebben a gyönyörű kastélyban. Vettünk a faluban két üveg fehérbort, esténként a parkban ücsörögtünk vagy a lépcsőkön, ahol a kastély pusztulásáról és a szocializmusról beszélgettünk. Fertőd és a Fertődön tapasztaltak engem igen mélyen érintettek. Péládul az utolsó napon, amikor végig esett az eső, éppen a faluba igyekeztünk, és útközben megpillantottunk egy orosz autót, egy harci dzsippet, egy "Gazik"-ot. Az oroszok nagyon barátságosak voltak, elvittek volna minket kocsival a faluba. Ám mi mindketten reflexből, ahogyan emigránsokhoz illik, orosz tudásunk segítségével szűkszavúan bár, de határozottan elutasítottuk. Viccesen kínos jelenet volt.
   Miután visszatértünk Svájcba, hozzáfogtam, hogy az elkészült riportot rendbeszedjem. Idővel az egész egy intenzív, érdekfeszítő tizennyolcadik századi társadalmi és kulturális stúdiummá nőtte ki magát. Később aztán önkényesen kiegészült még zenetörténettel és Haydn munkásságával. Aztán egy fél évre rá jutott eszembe az ötlet, hogy egy fiktív történetet írjak erről a világ zajától távol eső kastélybeli életről. A franciaországi forradalom évszázada mindig is érdekelt, elsősorban a forradalom által levert nemesi réteg életvitele, valamint azoknak a marginális és valamilyen módon megkülönböztetett embereknek a sorsa, mint a zsidók vagy a nők. Rengeteg szakirodalmat felhasználtam a témához, elsősorban a kiváló Haydn-szakember, Landon műveit, illetve egy remek amerikai disszertációt az Esterházy-korszak zsidóinak helyzetéről.

   Már a munka kezdetén biztos voltam benne, hogy számomra sem Haydn, sem ura, a herceg nem annyira érdekes, mint az a számtalan hivatalnok, akik a felvilágosodás folytonosságát képviselik a korszakban a maguk bürokratikus módján. Természetesen a fiatal zsidó sorsa érdekelt, sőt talán annál is inkább a fiatal énekesnők sorsa. Ezek a nők utazhattak, női hivatásuk lehetett és nem csak a társadalmi kötöttségeik definiálták őket. Megtapasztalhatták a gyors társadalmi felemelkedést, de a zuhanást is a függetlenségbe és a jelentéktelenségbe.
   A regény végén Haydn emigrációját akartam bemutatni és ezzel egyidejűleg az operaitnendánsét, Abeles Izsákét is. Ne feledjük, hogy Mozart librettóírója szintén zsidó volt, aki bevándorlóként az Egyesült Államokban fejezte be karrierjét! Tehát, úgy vélem a modernizmus pillanatát üdvözölhetjük ebben a mozzanatban. A felvilágosodással és különösképpen a forradalommal az emberiség mozgásba lendült. A migráció ma már globális jelenség.

    SzMSz: A regény világának hitelességét az adja, hogy aprólékos műgonddal kidolgozta benne a korszak udvari művészeinek képét, az énekesnőékét és a lakájokét; a figurák életteliek, a környezet leírása érzékletes, a kor történelmi eseményei is reflektáltak a történetben. Milyen koncepcióval építette fel ezt a regényvilágot? Honnan származnak a korszakról tudható információk?
   
   DS: Az Esterházy lakája tulajdonképpen az első igazi regényem. Számomra a fertődi/eszterházi kastély egyfajta urbanikus mikrokozmosz, amely különösképpen megragadott. Esterházy herceg zseniális, internacionális világa, mely megelőzi a korát regénybe kívánkozik. Továbbá az a csodálatos rituálé és inszcenírozottság is a kastély körül; az egész egy akváriumhoz hasonló. Elválasztani az életet a realitástól - ez volt a nyilvánvaló jelszava a kastély urának, aki ennek ellenére egyáltalán nem volt egy fantaszta.
   Amit Kassa városában úgy értékelek, az a fertődhöz hasonló sokszínűsége - a szlovák, a magyar és a cigány nyelv, a kelet-szlovák dialektus és a russzin, illetve a cseh. Nyelvek és kultúrák gyönyörű mikrokozmosza, amelyek egymást gyarapítják. Ebből született a kassai városi zsargon is, ez a szlovák és magyar dialektusok keverékéből született nyelv, amelyhez hozzájárultak még a roma szavak és zsidó kifejezések is. Egyébként éppen most adtam le egy cikket nagyrabecsült kassai honfitársamról, Márai Sándorról, és nagyon boldog vagyok, hogy nagyszüleim és apám ismerték a Grosschmied családot, és hogy Lola Márai közeli barátságban volt a nagyanyámmal.

    SzMSz: A történelmi regény hagyománya ma két úton halad: az egyik a klasszikus értelemben vett elbeszélői technikára épít, amelynek a történetmesélés linearitása az alapja; a másik a posztmodern regényépítkezést tartja szem előtt, amely reflektál saját elbeszélői pozíciójára. Az Ön regénye, úgy érzem, az előbbi hagyományában áll. Mi a véleménye erről a kettősségről? Mit gondol a posztmodern regényekről?
   
   DS: Számomra eléggé szórakoztató volt az a nagyfokú tanácstalanság, amelyet otthon a szlovák irodalomkritika a regényemmel kapcsolatban mutatott. Szlovákiában sokáig csak a nemzeti történelmi regénynek volt hagyománya, és én ezt tudatosan megtörtem. Hogy a posztmodern? Ki gondol ma már a hetvenes évek elején jelentkezett francia újregényre? A könyvem inkább a klasszikus vonalvezetésre emlékeztethet, de meg kell mondanom, hogy a regényem esetében sokkal inkább egyfajta mimikriről van szó, mint valamiféle tényszerű lineáris történetszövésről. Ennek ellenére, úgy gondolom, szórakoztató lehet.

    SzMSz: Kit olvas a legszívesebben a mai regényírók közül, és kinek az életművét érzi meghatározónak a saját írásművészete szempontjából?
   
   DS: Nagyra értékelem a kortárs magyar irodalmat, Eszterházy Pétert, Nádas Pétert és Konrád Györgyöt. Sajnos nincs megfelelőjük a szlovák irodalomban. A szlovák irodalmat sokkal inkább a regionalitás és a magába zárkózottság jellemzi, és sajnos a széles olvasóközönséget is nélkülözi. A Nyugat számára a mi irodalmunk nem létezik!
   Legszívesebben azonban mégiscsak a Gullivert, a Kincses szigetet és a Moby Dicket olvasom, mert ezek voltak a legemlékezetesebb olvasmányélményeim. Én egyáltalán nem sajnálom, hogy a legtöbb olvasó csupán az ú.n. triviálirodalmat olvassa, nyilván a tömegkulturális kor általános hangulatára éreznek rá ezekben az olvasmányokban. Az entellektüellek manapság inkább mellékszerepet játszanak az irodalomban, meglehet, hogy ez épp így egészséges.

    SzMSz: Hamarosan a Holmi közli kisprózakötetének, a Maratón Juana Zabalu címűnek részleteit magyar fordításban. Milyen történetekkel találunk ebben az elbeszéléskötetben?

    DS: Első szlovák könyvem, a "Maratón Juana Zabalu#8220; egy novellagyűjtemény, amelyben megkíséreltem leírni szülővárosomat a maga vicces lakóival egyetemben egyfajta ironikus, könnyed tragikomikus, de barátságos módon. A téma: a nagy sportesemény, a minden évben megrendezett maratonfutás, amely szimbóluma ennek a magyar-szlovák határon húzódó városnak.

    SzMSz: Dolgozik jelenleg valami új történeten?
   
   DS: Jelenleg éppen a "Baseli emigráció" című könyvem befejezésén dolgozom. Cseh és szlovák emigránsokkal készített interjúkat tartalmaz, akik 1968 után érkeztek Baselba. A könyv 2003 áprilisában jelenik meg. Ezzel párhuzamosan egy új regényen is dolgozom, amely a hazatérés nehézségeinek történetévé fog kikerekedni, ha minden igaz.