Na jó, elárulom, hogy valaha én is ilyenfajta írónak gondoltam magam. A legelején. Amikor ismerőseim arról faggattak, hogy mikor leszek kész (ez egyébként a második leggyakrabban feltett kérdés az éppen készülő regénnyel kapcsolatban, az első az, hogy ?miről szól??), mindig megmondtam. Ilyeneket állítottam, hogy ?másfél év múlva?, ?jövő tavaszra?, ?ó nemsokára, már csak tíz nap, vagy két hét.? Aztán rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. De még ez volt a jobbik eset. Mert az is előfordult, hogy ilyenkor hazudtam. ?Ó már, az utolsó harmadát írom, már csak egy fél év.? Hazudni nem szép dolog. De ez nem igazi hazugság volt, mert közben egy kicsit magam is elhittem. Mert hátha. Hátha tényleg. Persze aztán kiderül, hogy mégsem, ez viszont elég bántó. ?Most mit hazudozok itt össze-vissza?? Pláne, amikor ez egyébként nem szokásom? Aztán rájöttem, hogy babonából. Mert akkor legalább van egy időpont, amíg ellátok, és olyan lehetek, mint az a versenyagár, aki maga elé lógatja a műnyulat. Inalhatok. Más kérdés, hogy olyan is előfordul, hogy egy kicsit el is hiszem, hogy odaértem, befejeztem, tényleg vége, eltelik egy boldog nap, már azt a bizonyos pezsgőt is majdnem kibontom, de aztán mégiscsak rájövök, hogy ?még nem van kész? (két és fél éves kisfiam szokta így indokolni azt, hogy mért nem akarja abbahagyni a sínkalapálást). Ezzel a mostani könyvvel kétszer is így jártam. Elég rossz érzés ilyenkor, hogy folytatni kell, de legalább azzal a tudattal teszi az ember, hogy ?már csak pár apróságon kell javítani, legfeljebb három nap?. Ó hogyne.
Az, hogy ezt a könyvet nehéz volt befejezni, magából a könyvből is következett. A tartalmából és a formájából. Egy tizenegy éves fiú meséli a gyerekkorát benne, szinte levegőt sem vesz, úgy mondja, mondja, mondja, mesél egy gyerekkorról, ami nem az én gyerekkorom, csak majdnem az, de ez a majdnem épp elég hangsúlyos ahhoz, hogy semmi se olyan legyen, mint amilyen valójában volt, már a helyszíne sem az én gyerekkorom helyszíne, mert vadabb, valószínűtelenebb és izgalmasabb hely, mint amilyen a nyolcvanas évek Erdélye volt, és egyáltalán, az én apámat sosem vitték a Duna csatornához, nagyapám nem volt párttitkár, sőt, éppen ellenkezőleg. A valóságban tehát semmi sem olyan volt, és semmi sem úgy történt, ahogy ebben a könyvben, és ez az áradó, hosszú-hosszú mondatokban szinte hadarva mesélő gyerekhang, amely végül is sok szempontból a sajátom, nagyon nehezen engedte formába terelni magát. Aztán rájöttem, hogy novellaregény szerkezetet kell használnom, olyat, amelyben a fejezetek önmagukban is olvashatóak, de mégis összeállnak egy nagyobb egységgé úgy, hogy a történetek kiadnak egy pontos kronológiát. Ezzel megkönnyítettem és megnehezítettem a feladatomat, mert belátható szakaszokra oszlott a munka, de sokkal nehezebb volt összefogni a történeteket, ráadásul nem is sorrendben írtam a különböző fejezeteket, így aztán néha olyan kaotikus állapotok uralkodtak a fejemben, mint mondjuk egy filmforgatáson, sokat kellett dolgozni azon, hogy összeálljon a kronológia. (A végén egy nagy lapra rajzoltam fel mindent, három napig dolgoztam, de hogy pontosan mi volt rajta, azt nem tudom, mert a lap megmagyarázhatatlan módon elveszett, így utólag azt gondolom, hogy úgy próbáltam öntudatlanul lázadni a saját munkám ellen, hogy véletlenül kidobtam.)
Na de ezek mind a saját személyes belső bajaim, arról, amit kérdeztél, hogy ez a furcsa nyár milyen volt, hogy miként viseltem, hogy te PhD dolgozatot írsz szinte éjjel-nappal, nem is írtam. Az egyik első szabály, amit az írással kapcsolatban hoztam, az volt, hogy soha nem más a hibás. Megfogadtam, hogy sose fogom a körülményeket okolni, ha az írás nem megy, annak csakis én lehetek az oka. Nem mondhatom, hogy azért nem tudok írni, mert nincs dolgozószobám, vagy fordítani kell, vagy nem hagy a kisfiam. Nem, én akartam író lenni, tudtam, hogy mit vállalok, úgyhogy akkor az írás az én felelőségem, nem várhatom el másoktól, hogy ehhez alkalmazkodjanak. Ez igen nehezen betartható, de nagyon hasznos szabálynak bizonyult. Mert a gyakorlatban kiderült, hogy szinte senki se fogja megérteni, hogy mennyire fontos az íráshoz a békénhagyás. Az, hogy hagyjanak békén. Hogy ne zavarjanak. Az emberek meglepő gyakorisággal hajlamosak ilyeneket mondani: ?Otthon vagy, jaj de jó, akkor odamegyek, nem zavarlak, csak....? a mondat vége meg tetszőlegesen bármi lehet, az írás szempontjából mindegy is. Ennek a másik variációja, hogy azt mondják ?Dolgozz nyugodtan, addig én...? Ezeket a nehézségeket meg kell próbálni nyugodtan viselni. Csak az a baj, hogy én nagyon indulatos természetű vagyok. De remélem, hogy ez a szabály segít abban, hogy ne legyen elviselhetetlen mellettem az élet, hanem csak jó nehéz.
Még egy fontos gyakorlati tanács ide a végére. Ha az embernek két-hároméves forma fiacskája van, aki nem jár bölcsödébe, és regényt akar írni mellette úgy, hogy nincs zárható ajtajú dolgozószobája, akkor ajánlatos beszereznie egy nagyobb készlet gumimacit is. Az én Gábris fiam ugyanis a nyáron gyakran kilátogatott hozzám a konyhába (ott dolgoztam, először a kisszobából szorultam ki a nappaliba, és aztán onnan a konyhába, tovább már nem igen volna hova szorulni, előszobánk ugyanis nincsen, bár egyszer mintha céloztál volna rá, kedves Anna, hogy Kálnoky egy konyhakredencbe zárkózott és ott írt), szóval Gábris ki szokott látogatni hozzám a konyhába, és megkérdezi, hogy mit csinálok? - dolgozom -, belehallgathat-e a muzsikámba? (zenefügönnyel pótolom a csendet, néha egész délelőtt képes vagyok ugyanazt a mondjuk tíz perces számot hallgatni)- igen tessék - nem megyek-e inkább be játszani, mondjuk garázst építeni? - nem, most még egy kicsit dolgozom - jó, akkor van-e gumimacim? - igen, tessék, milyen színűt kérsz - - sárgát, nem pirosat, sárgát és pirosat és még zöldet is!
Ennél többet regénybefejezésről nemigen tudok mondani. Dobnám is tehát tovább a labdát, Rakovszky Zsuzsának, akiről azt hallottam, hogy szintén befejezte a második regényét, úgyhogy mindjárt meg is kérdezném tőle, nála hogy megy ez?
