Szabó Géza: Székelyföldi záróaktus (10 éves a Pallas-Akadémia Kiadó)

   (KRITIKA NÉLKÜL: AKKOR ÉS MOST) Pomogáts minielőadása után Kozma Mária író (egyúttal a Pallas szerkesztője) arról beszél, hogy a kritika hiánya a rendszerváltás előtt és után más-már okokra vezethető vissza. Az ember bolond természete című regénye (Kájoni fiktív naplója) 1985-ben jelent meg, és mondanivalóját tekintve a "túlélni és megmaradni" problematikáját boncolgatja. Miután a könyv a boltokba került, Kozma Mária (épp a kényes mondanivaló miatt) álmatlanul várta a kritikákat. Kozma Mária szerint nagyon fontos volt ez a könyv, mivel a sorok között kimondta a nagy igazságokat. Kozma megdöbbenve tapasztalta, hogy 1989 decemberéig egyetlen reagálás, mérvadó, tanulságot jelentő kritika sem jelent meg a könyvéről. Az állítólagos forradalom után Szőcs István kritikus jegyezte az első kritikát a könyvről, a Helikon című kolozsvári irodalmi lapban. Amikor megkérdezte a szerző, hogy miért csak akkor írt az említett műről, azt a választ kapta, hogy nem lett volna tanácsos felhívni a hatóságok figyelmét a könyvre, mivel akkor úgy járhatott volna, mint sok más magyar nyelvű könyv a diktatúra alatt, egyszerűen bevonták volna a könyvesboltokból, és bezúzták volna az összest.
   A mai állapotokról beszélve elmondta, hogy akik 1992-ig rendszeresen írtak kritikákat a hazai magyar folyóiratokba, mintha elhallgattak volna (az viszont nem hangzott el a rendezvényen, hogy miért éppen ezt az évszámot jelölte meg választóvonalként). A fiatalok ellenben nem jutnak szóhoz (ez meglehetősen furcsa érv Kozma részéről, mindaddig, míg a legtöbb erdélyi folyóirat és szerkesztőség amiatt panaszkodik, hogy nálunk nem létezik komoly kritikusi véna). Másrészt a kritikusok inkább saját nemzedéktársaik műveit kritizálják, méltatják -folytatja Kozma, miközben szemérmesen hallgat a harmadik (legvalószerűbb lehetőségről, miszerint a fiatal erdélyi magyar kritikusok legszívesebben magyarországi lapokban közlik gondolataikat). (Lásd Zsidó Ferenc észrevételeit!)
   
   (SZÉP ÚJ VILÁG) Kozma a forradalom után lelkendezve arra gondolt, hogy nagyszerű világban élünk, lévén, hogy már nem kell a sorok közé vonulni. Aztán rájött arra, hogy ez sem járható út, ugyanis léteznie kell néhány "apróságnak", amit az olvasóra kell bízni: döntse el ő maga, mit akar olvasni, a sorok közül akar-e érteni avagy másból. És itt következett a remek Pallas-délután első hullámvölgye: amilyen jó volt Kozma Mária felvezetője, olyan rossz folytatást produkált, amikor elkezdett felolvasni legutóbbi regényéből, a Sárkányfogvetés címűből. Nehézkesnek, hosszúkásnak tűnik az előadott rész (habár a későbbiekben ennél terjengősebb felolvasásban is volt részünk).
   A regényrészlet után Parászka Boróka megjegyezi (célozván arra, hogy Kozma Mária az elnyomás alatti élményeket elemezte ki, vitte át a regény színterére), hogy könnyű arról írni, ami megvan, sokkal nehezebb viszont azt bemutatni, ami nincs. Konkréten Domokos Gézára céloz - árulta el. Mi az, amivel szembe kellett néznie, és elégedett-e az eredménnyel?
   
   (KRITIKA: A SZERZŐRŐL VAGY A MŰRŐL?) A volt Kriterion-igazgató (illetve ex RMDSZ-elnök) a Pallasnál megjelent memoárkötetei kapcsán kifejtette, hogy rendkívül kockázatos vállalkozás a kortársakról, a mai vagy nagyon közeli eseményekről írni, ugyanis a kilencvenes évek tapasztalatözöne, illetve a Kriterion-tanulság oly közeli, oly forró téma, hogy sokan korrigálhatják az emlékező szerzőt, esetleg sértőnek találhatják megállapításait. A kritikai fogadtatásról beszélve Domokos szánom-bánom beismerte: "Nem tudom, hogy sokat vagy keveset írtak a könyveimről, mert Sepsiszentgyörgyre kevés kiadvány jut el, nem követhetem." Ennek ellenére eléggé jólértesült, tudni véli, hogy az ő esetében a kritika inkább a szerzővel foglalkozik, nem a könyvekkel#8230; Az írásművészet helyett inkább a kiadót és az egykori RMDSZ-elnököt kezdték élve boncolgatni a kritikusok - a memoárkötetek megjelenése kapcsán.
   
   (OBJEKTÍV) A tárgyilagosságra való törekvés nagyon nehéz feladat elé állítja a szerzőt - folytatja Domokos. Az Éveim#8230;megírása előtt azt hitte, ha csak önmagáról, útjairól, életpályájáról, harcairól próbál írni, sokkal egyszerűbb lesz, mintha kortársait elemezné ki hideg fővel. "Valóban azt hittem, hogy ezt írom meg legkönnyebben, de ez lett végül a legnehezebb." Pesszimizmus és optimizmus váltja egymást észrevétlenül az idős szerző beszédében. Minden átmenet nélkül azt feltételezi, hogy nincs sok ideje hátra, tehát sietnie kell (és szigorúan kell gazdálkodnia éveivel), majd hozzáteszi, hogy sok mindent el kell végeznie még. Ez utóbbi kijelentés a tetterőre meg az akaratra utal, arra, hogy kijelölt céljait (mint életében mindig) most is el fogja érni.

   (FAVORIT) Felolvasás következik, emlékirataiból a Parasztkollégium oldalaiból szemelget. Szinte ugyanezeket a részeket olvasta fel Vásárhelyen is, amikor a Látó nívódíját átvette. Ez jelzi, hogy a szerző számára fontos életrajzi elemekről van szó. Ezúttal sem felejti el kiemelni azt a rész, hogy a fiatal Iliescu (akiből később Románia elnöke lett) nem 1990 januárjában sütötte rá a romániai magyarságra a szeparatizmus bélyegét, hanem már 1948 tavaszán szeparatizmust emlegetett, amikor a magyarság került célkeresztbe.
   
   (ÖREG MOTOROS ÉS A REKLÁM) Kritika, kritikai észrevételek ismét sehol, éppen ezért Parászka Boróka javaslata frappánsan így hangzik: "Akasszuk a hóhért!" Térjünk vissza a szövegekhez, az írók legyenek saját kritikusaik. És ha a következő szerző Lőrincz György, akkor halljunk róla baráti kritikát: György Attila, a Székelyföld című folyóirat szerkesztője szerint az udvarhelyi író remek mesélő. Parászka Boróka felmutatja szerzőnk könyvét, Az elveszett sziget című regényt, megjegyezvén, hogy nem a Pallas adta ugyan ki, de ezért még kiváló mű. Talán szerénységből, talán éppen az előző bejelentés miatt, de Lőrincz nem ebből a regényből olvasott fel, hanem egy hosszú novellát gyúrt le (szó szerint) a hallgatóság torkán (ami a Székelyföldben jelent meg).
   De előbb a reklám! Lőrincz György az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány kritikapályázatáról beszél (ha már annyira feszegetjük a kritika kérdését ugyebár). Hálálkodva dicséri az Illyés Alapítványt, amiért 600 euróval támogatta a pályázatkiírók szándékát, így romániai viszonylatban jelentős díjakat alapíthatnak, és reményeik szerint hagyományt teremthetnek e téren.
   
   (A KÖVÉR NE LEGYEN HAJLÉKTALAN) Ezek után végre ráhajt a témára, akarom mondani felolvassa Falkonetti történetét (alcím: rekviem a kövér emberekért). Milyen érzelmeket váltana ki, ha betoppan egy idegen irodába? - töpreng szerző-hősünk. Semmilyent - hangzik el a tényszerű megállapítás. (Bezzeg milyen gazdag a lelke - teszi hozzá sietve.) Sosem vagyok megelégedve magammal, pedig 50 év alatt igazán megszokhattam volna azt a fickót, aki visszabámul a tükörből - halljuk a kérlelhetetlen önkritikát. És itt aztán kezdődhet a többé-kevésbé szellemes (viszont rendkívül hosszadalmas) ömlengés arról, hogy "a kövér embernek nem áll jól a szenvedés". Lőrincz mosolyogva körülnéz, keresve a teremben a Kövér Embert. Mindenki nevet. Mellettem valaki halkan Pomogáts nevét említi#8230; ejsze ő eléggé az. Ezen a ponton már óhatatlanul arra gondolok, hogy igazán választhatott volna más történetet Lőrincz György.
   
   (AMIKOR A KEVÉS TÖBB) A Lőrincz-történet nem unalmas, sőt, de iszonyatosan hosszú. Megengedhetetlen módon visszaél a hallgatóság türelmével (a széksorok vészes megüresedése jelez valamit). Néhány flekk után szerzőnk mindössze ezt hozza fel mentségére: "Kicsit hosszú az írás, de el kell olvassam, mert egyébként nem egész az egész." Ha pedig kritika, ám legyen! Rendkívül eredeti megoldással lelki szemétládának nevezi magát, ugyebár ő törli le a fél város könnyeit stb. Ezt a kínos-gyanús nyelvi réteget csak az önirónia teszi feledhetővé, a szerző hangjában van valami gunyorosság, mintha néha oda-odakacsintana a hallgatóság felé. Amire viszont semmiképp sem lehet mentséget találni, az a tükörfordítások özöne. Mondok egyet: ellencsinált vodka. Aki ismeri a román nyelvet, tudja, hogy mi fán terem a vodcă contrafăcută. Ja, mondtam-e, hogy a véget nem érő felolvasás alatt a fiatalok csintalanul levelezni kezdtek, irodalomtörténész ásítozott, és egyesek rajzoltak? Szóval zajlott az élet azok soraiban, akik valamilyen okból kifolyólag nem akartak lelépni.
   
   (KUTYÁBÓL NEM LESZ SZALONNA) Író emberből sem kritikus, főleg nem saját maga kritikusa - valahogy így csapolható le az eddigi szerzők sója. Parászka Boróka már-már könyörög legfiatalabb szerzőnknek, Zsidó Ferenc írónak, legyen hát ő kissé kritikus, úgy olvassa fel kiválasztott művét, hogy közben vizsgálja felül sorait. Zsidó hasonló tónusban kezdi mondandóját, mint Kozma Mária, felemlítve, hogy róla sem írnak kritikákat. (Mentségére legyen szólva, ezt nem szemrehányó hangnemben mondta. Objektív megállapítás: deccól.) A folytatás nem éppen szokványos: Zsidó egy furcsa ötletről beszél, történt egyszer ugyanis, hogy Vida Gábor a Látó szerkesztője azt javasolta, hogy "ha más nem ír rólatok, írjatok ti magatokról - álnéven". Ráadásul jót is, rosszat is kellene írjanak saját magukról a fiatal szerzők - legalábbis Vida szerint.