 |
Hittudományi akadémiát végeztél, miért: vallásos neveltetés okán? Egyéni meggyőződésből?
Nem neveltek vallásosan, szerencsére. Magam jutottam el a hithez, illetve fedeztem fel, hogy meghívott vagyok. De ennek semmi, vagyis nagyon kevés köze van ahhoz, hogy végül is teológus lettem.
Teológus vagy, vagyis...vallásos? Istenfélő? Istenhívő?
Mondom, hogy a kettő nem következik egymásból. Nagyon sarkítva azt mondanám, hogy amíg a "teológusság" "hivatás", addig "hívőnek lenni" "állapot". Tehát eleve összehasonlíthatatlanok. Természetesen nem árt a teológusnak, ha hisz abban, amivel foglalkozik, de a teológia önmagában nem vezet el a hithez, mert nem az a feladata. A teológiai tanulmányok nem foghatóak fel egy kiterjesztett lelkigyakorlatnak. Tehát én nem ilyesmit kerestem a teológián, így nem is csalódtam. A teológia pontos meghatározása: "Istenről való beszéd". Engem ez érdekelt, a gondolkodásmód, a megközelítés, a tudomány. Egyéni hitemet ez természetesen alakította, de döntően nem befolyásolta. Az én szótáramban az "Istenfélelem" belülről fakadó feltétlen tiszteletet jelent, s ilyen értelemben igen, az vagyok, vagyis "Istenfélő" és "Istenhívő", mert hiszem azt, hogy értelmes lény teremtése lévén vagyunk itt. "Isten" ebben az értelemben számomra nemcsak a keresztények egyedüli Istene, egy egyház kereteibe bezárt létező. Sokkal többről van szó. Én az embert magát tartom vallásos lénynek, s ami fontos ebben, az a kapcsolat. A latin szó jobban kifejezi a dolog lényegét. Mert itt nem az a kérdés, hogy "mit vallasz magadénak", hanem sokkal inkább az, hová kötődsz szíved szerint. A "religio" ezt a kötést fejezi ki.
Közelebb van Torontóban a Jóisten? Úgy értem: játszott-e szerepet abban, hogy hazát cseréltél, a hited?
Nem is tudod, milyen nehezet kérdeztél! Természetesen Torontóban sincs közelebb vagy távolabb Isten, mint bárhol máshol a világon, ahol jelen vagyunk. Ugyanakkor sajnos Magyarországról való eljövetelemnek egyik oka volt, hogy nem rejtettem véka alá vallásos meggyőződésemet, s megkértek, hogy ne térjünk vissza egy ausztriai látogatásról. Erről nem szívesen beszélek, mert ma már egyre világosabban látom, hogy hogyan működött az a "puha diktatúrának" becézett izé, aminek magyar vallásos emberek százai-ezrei estek áldozatul. Én a besúgóimat is áldozatnak tekintem... Még akkor is, ha bűnüket nem szépíteném. Egyébként nem cseréltem hazát, mert Magyarországot ma is hazámnak tartom Kanada mellett, hiszen kettős állampolgár vagyok. Ugyanúgy dobog érte szívem, mint mindig. A sors hozta így, hogy itt élek. Ha visszaköltöznék, akkor meg Kanada hiányozna.
Játszott-e szerepet abban, hogy verset írsz?
Nem. A személyes elkötelezettségem előtt is írtam már verseket.
Szeptember nyolc című versed mindössze ennyi:
a halál országának
két kapuja van:
az egyik belőlem nyílik
a másik Istenre kérdez
Megkérhetlek, hogy egy profán léleknek ezt megmagyarázd?
Ha szépen kérsz...! De tréfa nélkül, ez az egyik legfájóbb versem. Mármint nekem, személyesen. Szeptember 8-án halt meg valaki, akit nagyon szerettem. A gyász ideje alatt nagyon sok vívódáson mentem keresztül, mint bármelyikünk. Csak a naivak hiszik azt, hogy a halállal való szembenézés a vallásos embereknek könnyű. A hit nem könnyíti meg a dolgokat, csak reményt ajánl fel ott, ahol mások esetleg az orosz rulettet játszanák. A vers erről a vívódásról szól. A belőlem nyíló kapu, mert ember vagyok, lehet a kétkedés, bármi, - s éppen ezért kérdez a másik kapu Istenre: igaz-e, hogy vagy? Miért engeded a szenvedést, a halált? Ezeket a kérdéseket fel kell tennünk, mert ha nem merjük feltenni, akkor hazudunk önmagunknak is. Ezek a kérdések bennünk vannak, emberi mivoltukhoz tartoznak.
Kolerikus nyár című versedben ez áll: "ez Krisztus, a barátod, akin járni kell tanulnod" - ennyire harmonikus kapcsolatod Jézussal? Kevésbé pimasz hangon kérdezve: ennyire átitatja minden pillanatod a hit? Vagy metafora mindez?
Kezdjük az elején... Nekem úgy adatott, hogy olyan helyen szülessek, Magyarországon, ahol a kereszténység a legáltalánosabb vallási forma. Ezért foglalkoztam először a kereszténységgel. Aztán megismertem sok más felfogást is, könyvtáramat nem a szépirodalmi művek túlsúlya jellemzi, sajnos... Minden érdekel, ami az emberrel és "kötődésével" kapcsolatos. Mint mondtam, hívőnek lenni állapot. Az ember akkor is az, ha alszik, ha szeretkezik, ha eszik, ha bármit csinál. Ebből adódik, hogy ha döntenie kell, akkor ennek megfelelően dönt, ha vitatkoznia kell, akkor ennek megfelelően vitatkozik. Sokszor a metafora valóságban kegyetlenebb, mint első pillanatban hinnénk. Az említett versbéli például nagyon is kegyetlen. Kétéves koromban gyermekbénulást kaptam. Számomra egy lépcsőfok ugyanakkora feladat, mint tíz lépcsőfok. Krisztust kihívásként említem a versben. Ő az, "akin" meg kell tanulnom járni. Létével és egész lényével való szembesülés legalább olyan feladat, mint fizikailag a béna embernek a járás kockázata. Mondhatnád erre azt, na ja, mert lehetetlen. És itt van az a pont, ahol én tovább merek kérdezni és megértem, hogy nem az eredmény a fontos, hogy tudok-e járni, hanem a folyamat, az út és az, amit tanulok belőle. Vagyis, ha jön a férjem, és felvisz a lépcsőn, akkor sikerült elérni a célt, de vissza is utasíthat. Döntésétől ő is, meg én is mások leszünk. Mondjuk jobban összetartozunk, vagy szétmegy a kapcsolat. A folyamat közben azonban megtanultam néhány nagyon fontos dolgot, például kérni és belátni azt, hogy képtelen vagyok mindent magam megtenni. A kockázatot, hogy vissza is utasíthat, s akkor megint más az ábra. Addig kell egy dologgal foglalkozni, amíg motivál, tovább visz, amíg megoldandó. Nem ragozom tovább. Tehát a versben Krisztus több, mint egy metafora, de semmiképpen sem csak egy "vallásos figura", főleg nem a hagyományos értelemben. És hogy barátom-e Jézus, erre még válaszolni sem tudok. Ismerem a barátságot ember és ember között, ami nagyon fontos létfeltétel. Azt is tudom, hogy sokan tekintik Jézust barátjuknak, és harsogva hívnak másokat maguk közé. De számomra ez nem meggyőző. Ez a kapcsolat más dimenzióban létezik és ezért szavakkal behatárolhatatlan. A mai világ szereti leegyszerűsíteni a dolgokat, de ez az egész nagyon bonyolult. Van egy művész-barátom, aki a háza végében csörgedező patakhoz jár beszélgetni. Vagy mondjam azt, imádkozni vagy meditálni...? Ezzel ő ugyanazt teszi, mint én, mikor a versben úgy beszélek Krisztushoz, mint a barátomhoz... Csakhogy a tartalma ennek a kapcsolatnak más, mint ami kívülről látszik. Olyan, mint egy barátság, de annál sokkal több. Mondom, teljesen más dimenzió.
Vajon nem menekülés a hited - mert túl sok a vélt vagy valós lelki üresség, "sivatag" a téged körülvevő világban? Torontó című versed - e három sor: "gyöngysor ez a város,/ ékszer./ a semmi nyakán" - mintha ennek a menekülésnek lenne a bizonyítéka. De hát nincs-e ott Isten mindenben, így a gyöngysor-városban is?
Ha a kérdésed második felére megnyugtató választ tudnék adni, akkor már nem ülnék itt. Hitem szerint igen, Isten mindenütt jelen van, elvileg még a "semmiben" is, de én ember vagyok, tehát kételkedhetem is. A hit nem tiltja meg a kételkedést, a hit csak egy esély, ahogy mondtam. De ezzel együtt nincs bennem - hogy a kérdés első felére is válaszoljak -, menekülés. Az a gyávák orvossága. Nem mintha túlságosan bátornak tartanám magam, de egy tény: én minden nap szembe kell nézzek bizonyos dolgokkal, s ezek mindig figyelmeztetnek a valóságra. A valósághoz pedig az is hozzátartozik, hogy egy időben káplánként dolgoztam, s inkább "mentettem" embertársaimat, mint menekültem. A konkrét versben például arra figyeltem fel, hogy bármennyire is szeretem Torontót, a Földet, a teremtést és az emberi alkotásokat, - a lényeg nem ezekben, hanem ezek által létezik. A "semmi"-t különben is elsősorban filozófiai fogalomnak tartom. A "semminek" csak a "valami" mellett van értelme. Hogy mire gondolok pontosan, arra egy jóval régebbi versemmel válaszolnék, ahol ugyanezt így fogalmaztam meg: "végül is döbbenetes dolog a boldogság, mert csak kontraszttal érthető igazán" - s mint tudjuk, mi majdnem mindig a dolgok fonákját tapasztaljuk. Árnyék nélkül a fény megtapasztalhatatlan. Ezzel együtt úgy érzem, a mai szekuláris világban sokkal nagyobb bátorság kimondani, hogy hívő vagyok, mint azt, hogy ateista a meggyőződésem. Mert a hívő rögtön bele is kerül a skatulyába. Nem érzem magam csodabogárnak, amit ott kellene tartani. Minden bántó szándék nélkül mondom, hogy az ateizmus is lehet a menekülés egy fajtája, hogy ne kelljen szembe nézni például az erkölcsi felelősséggel. Mi emberek esendők vagyunk, s ha nincs kinek elszámolni végső kérdésekben, akkor valóban minden nagyon relatívvá válhat.
|
