Rontó csak izgett-mozgott a nyeregben, már a feneke is feltörött a sok lovaglástól. Mentek még három napot, egyszer megállt a táltos: -Itt vagyunk, leszállhatsz, most aztán markolj port, csapd oda, ahol a nyereg kitörte, meggyógyul egy pillanat alatt. Rontó úgy is tett, mikor magát megorvosolta, széjjelnézett. Hát egy olyan szikla tetején voltak, hogy nem lehetett felegyenesedni az égtől. Ott ült, ahol a legmagasabb a szikla, a Kőszáli király, nagy varangyos lábszárral, nagy körmével egy háromesztendős tinót tépett széjjel, mert vacsorázni akart. A táltos kérdezte, hogy merre van az út, amerre ők akarnak menni. - Én az utat megmondhatom, de nem tudom, el tudtok-e oda menni, mert az út el van foglalva. A tündérlegények versenyt futnak rajta, mert most van a királyválasztásuk, aztán amelyik a legjobban tud futni, az lesz a király. - Az semmi, csak tessék megmondani. A Kőszáli király megmondta, a táltos útnak indult, Rontónak is meggyógyult a fara. Mikor elérték azt az utat, ahol a tündérfik szaladni akartak, hát szemük-szájuk eléllt, annyi tündérfit láttak. A nagy sokadalomtól nem látszott az út sem. A táltos megállt, várta, hogy hadd induljanak el, majd elmennek utánuk. Meg is indultak a tündérfik, de egy ott maradt. Mikor már jól elhaladtak, a táltos is neki akart rugaszkodni, hogy megy, de a tündérlegény, amelyik ott maradt, elkezdett rimánkodni, hogy ő is hadd üljön fel. Akkor aztán, ha elibe megy a többinek, s ő lesz a király, még segítségükre lehet. A táltos váltig nem akarta, gondolta, nehéz lesz kettő, mert volt súlya annak a tündérlegénynek is s a Rontónak is. Rontó azt mondta, hogy vigyék el, mert hátha rá lesznek szorulva. Fel is kuporodott a nyeregbe hátul. A többiek már úgy elhaladtak,, hogy nem is látták. A táltos is nekirugaszkodott, egy szempillantás alatt megelőzte a sok tündérfit. Majd felvetette a legyőzötteket a méreg. A táltos meg ment tovább, mint a gondolat, úgy futott, még tán annál is sebesebben. Egyszer hallotta Rontó a láccsörgést, kérdezte a táltostól: - Mi az? - Az bizony a szél, nem bírja elszakítani a láncát, amivel meg van kötve, akárhogy rángatja. - Hiszen akkor már mindjárt odaérünk. - Bizony, így van. Éppen ezért álljunk meg egy kicsit, egyél te is, én is eszem, hogy minél erősebbek legyünk. Rontó leszállt, elővette a hamuba sült pogácsát, jóllakott a táltos is. Majd elindultak. Úgy mentek, mint a villámlás, még annál is sebesebben. Mentek még vagy három hétig, akkor értek oda, ahol a szél meg volt kötve, de volt rajta olyan erős lánc, hogy egy-egy szeme olyan vastag volt, mint egy káposztáshordó. Lakat is volt rajta, mint egy kád, olyan. Mikor a szél meglátta őket, elkezdett könyörögni, hogy szabadítsák ki. Rontó leugrott, próbálta kinyitni a lakatot, de még csak megmozdítani sem bírta. A táltos azt mondta: - Már itt mi nem tudunk mit csinálni, vissza kell menni a Kőszáli királyhoz, aztán meg kell kérdezni, hogy hol a palotája a szélkötő Kalamonának, aztán, Rontó gazdám, azzal meg is kell verekedni, csak akkor lehet elvenni a lakat kulcsát, vagy ki kell vele nyittatni. Vissza is fordultak azon az úton, amelyiken jöttek. Mentek, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Egyszer azt mondta Rontó a táltosnak: - Jó volna, ha meglátnánk azt a tündérfiút, amelyiket királynak csináltunk, úgyis azt mondta, hogy majd visszasegít. Alighogy ezt kimondta, a tündérkirály ott termett, mondta is: - Hát nem tudtátok a szelet eloldani? - Nem bizony - válaszolta Rontó. - Hát most hova mentek? - Megyünk, megkeressük a szélkötő Kalamonát, aztán kinyittatjuk vele a lakatot. - De azzal meg kell verekedni - mondta a tündérkirály. - Nem baj - felelte Rontó. - Hanem most visszaadom a segítségeteket. Mert nem felejtettem el, hogy adósotok vagyok. Jöjjetek utánam! Azzal megindult, a táltos pedig ment utána. Mikor Tündérországba értek, elősípolta valamennyi tündért, azt mondta nekik: - Gyertek elő, van itt egy nagy kő a fegyverház ajtaja előtt, azt hömbörítsétek félre. Azok megtették. - Mehettek - mondta. Akkor Rontóval bement a tündérkirály a fegyverházba, válogatott, pengette a kardokat, egyet aztán odaadott Rontónak: - Ezt azért adom neked, mert a te kardoddal hiába vágod a Kalamonát, nem ér semmit, nem fogja, de ha ezzel hozzálátsz, annak lesz szaga, mert ez úgy vágja, mint a jó kés a szalonnát. Rontó felkötötte a kardot, kiment a táltoshoz, a táltos addig jóllakott zabszalmával. Akkor felült, újra mentek, mint a villámlás, még annál is sebesebben. Mentek egyenesen a Kőszáli királyhoz. Mikor az meglátta őket, kérdezte, hogy mit akarnak? - Semmit - felelte a táltos. - Most már mennénk a Kalamonához, csak nem tudjuk az utat! A Kőszáli király megmondta, merre menjenek. Újra felült Rontó a táltosra. Az ment, mint a villámlás, még annál is sebesebben. Mikor mentek már vagy három hétig, látta Rontó, hogy messzi valami fénylik. Kérdezte a táltostól, hogy mi az. - Az a Kalamona palotája, tiszta gyémántból van, oda kell nekünk menni. Három nap múlva ott leszünk, csak most szállj le te is, és eszünk. Rontó leszállt, lenyergelte a táltost, elővette a tarisznyát, volt még benne három pogácsa, megette, vízben nem szűkölködtek, jót csavarintottak az egyik felhőből, merthogy az égen vezetett az út. A táltos alig lelt magának ennivalót, elment arrébb, ott egy hófellegből evett egy kis darabot. Mikor jóllaktak mindketten, újra útnak indultak. Mentek tovább, mint a forgószél. Mikor már közel értek, kérdezte a táltos Rontótól: - Hát aztán, gazdám, meg mersz-e verekedni a Kalamonával? - Meg én. - De úgy hallottam, nem fogja a kard a testét. - Az a tündérfi, amelyiket királlyá tettünk, adott nekem egy kardot, azt mondta, ez vágja, mint a jó kés a szalonnát. A táltos megnézte a kardot: - De jó, hogy felvettük - mondta. - Ez a kard megéri, igaz, hogy nehéz volt, de már kipihentem. (folytatjuk)
