Szénási Miklós Vass Tibor új könyvéről

   Némi csalással sikeredett végére érni az új Vass Tibor-kötetnek, mely a meglehetősen hidegzuhanyként ható, szocreálisan hangzó Előzuhany kötelező címet kapta a (víz)keresztségben. A helyes az lett volna, ha az olvasó megpróbálja - legalább képzeletben - perzselő vízben fetrengve olvasni e művet. Midőn egy hajtásra leküldött gigáján egy üveg sört, s azt követően szabadon böffentett egyet. Azzal ugyanis közelebb lehet kerülni annak a tudásnak a birtoklásához, milyen is a "berekfürdői csővezetékhanghoz hasonlatos moraj". E sorok szerzője azonban sem sört nem ivott, sem fürdővízbe nem feküdt, hogy háta megett (víz)párnákkal támasztva gerincét olvassa Vass könyvét. (Ellenben - bár ez magánügy - felült a szobakerékpárra, s miközben tekert, lapozott bőszen. S olykor vigyorgott, máskor pedig tűnődött. S a könyv szerzőjének sorsával ellentétben nem "szólt közben körös-körül a boniem".)
   
   Vass Tibor sokoldalú személyiség, sokféle dolog izgatja, a világ sokszínűségét sokféleképpen próbálja - mint a víz a tájat - visszatükrözni: ezt lehetett tudni eddigi munkáinak ismeretében. Képzőművészeti érzékenysége, szerkesztői készségei, s bizonyára személyiségének alapvető vonásai képessé teszik arra, hogy pillanatnyi kihívásoknak eleget téve megragadja bizonyos helyzetek komikumát - vagy éppen drámaiságát -, s azt művészi - vagy művészetközeli - formákba gyömöszölje. Ez önmagában véve is erény. Ami kérdéses, szabad-e felvállalni egy költészeti normát - egy nap, egy vers, a Rákosi-kor hangulatára rímelve némileg, amikoris kétszer kettő néha öt volt... -, szabad-e felvállalni azt, hogy a lírikus egy hét leforgása alatt kész kötettel áll elő. Hogy "beirodalmaz" egy alapvetően száraz - ugyan: nedves!... - világot. Nyilvánvaló kalandorság. Ugyanakkor: szerencsések a bátrak, akik mellőzik a racionalitást és fejest ugranak(a medencébe). Vass Tibor ezt tette. Az eredmény: egy kötet, szám szerint hét darab verssel. Néha elképesztő, de alapvetően szimpatikus külsővel: illusztris, a rációt olykor nélkülőző illusztrációkkal, formai csavarokkal, a fürdő világát képbehozó vizuális ötletekkel. Fürdőtáblákkal ("Hápé Omnibuk", "Büfizőhely", "Faxol" stb), Vasstibis-kommentárokkal ("A versek valóságtartalmát a szerző folyamatosan vizsgálja, azokért felelősséget vállal. A szerző véleménye feltétlenül megegyezik a versekben foglaltakkal.").

   
   Vizes játék a nyelvvel az Előzuhany kötelező. Olykor: forró. Olykor jeges. Olykor: posztmodern. (Bármily elkoptatott is e szó.) Olykor: modern. Olykor: hótreál. Olykor: /neo- vagy ha a metalvilágból kölcsönzünk kifejezést: nu/avantgarde. Olykor: egészségtelenül öncélú. Sokszínű, mint az a bizonyos berekfürdői víz lehet. Arcokat, alakokat buktat fel e kötet sodrása a mélyből. Emberek kapnak testet. (A halhús egészséges!) Felbukkan a vidéki Magyarország, ahol mindenütt "műszirmok, műporzók, műbibék". Megjelenik, s át- meg áthullámzik a köteten maga a szerző is, személyesen. Megbocsátó derűvel szemlélődik, s szemléli magát is. (Megbocsátás akkor nincs, amikor a rossz lírikust képen vágja a Patronköltős közélet versben. A szerkesztő-én Vassemberként tapossa le a lantot hamisan pengetőt.) Különben: csak annyira veszi komolyan a helyzetet, amennyire szabadságában áll. (Ha úgy tetszik: teljesen!) A helyzetből adódóan ennélfogva a versek színvonala is hullámzó. Ami a kötet egészét szemlélve kiegyenlítődik. A kötetből kiemelve viszont igazán helytáll a Feszültségmentes vers, a Valami nagy balhés vers és a Meg nem írható vers. Mindhárom önvallomás: játék, foncsoros tükörben - ha úgy tetszik: vidéki pocsolyában történő ön-arc-nézegetés. Itt dominál legerőteljesebben a Vass Tiborra jellemző, már-már a flegmaság határát súroló - de azt át nem lépő! - lazaság. Talán kortünet is, megfelelni vágyás a tömegeknek: az irodalmi estek közönsége manapság elvárja, hogy az ülésért cserébe kapjon poénokat. S rendben is van ez: Vass, ha felolvas e kötetből, bőven részesítheti bárhol is az értő hallgatóságot fanyar szóvirágok vízi csokrából. Még talán a berekfürdőieket ideértve is, akik erőteljesen támogatták e kötet megjelenését. (Bár minden hazai település felvállalhatná, hogy mecénása lesz egy-egy magyar művésznek! De erre még a jól menő vállalkozók sem vállalkoznak. Ez már így van: inkább mennek nyaralni Kubába, mint Kabára... S ha mégis kultúrszponzorként tűnnének fel: akkor pedig erősen szelektálva. Inkább média-álcsillagocskákat pumpálva, mintsem sovány költőkbe pénzt.)
   
   S ha már (fürdő)víz! A víz, mint jelképrendszer végigvonul a magyar költészeten. (Ezt annak, aki minimum érettségivel rendelkezik - hogy stílusosak legyünk - köpnie kell.) Ahelyett azonban, hogy párhuzamokat vonnánk és keresnénk az elődöket és előzményeket - aminek természetesen semmi értelme, mert a szerzőt nyilván a legkevésbé sem izgatta berekfürdői szeptemberfürdőzése közben, például a népköltészetben vagy éppen József Attila lírájában a víz miképpen jelenti az élet és halál alapelemét -, maradjunk annyiban, hogy miképpen létezik alkalmi vers, úgy e kötet valódi alkalmi kötet. Vízreál, hogy maradjunk fürdőközeli állapotban. Kedvcsináló vízreál: mert a recenzens, habár Debrecenben él, még soha be nem tette a lábát Berekfürdőre. Ám e kötet elolvasása után fogadalmat tett: jövő nyáron - legkésőbb szeptemberben - arra fordul.
   
   (Vass Tibor: Előzuhany kötelező
       Bereki Irodalmi Társaság
       Berekfürdő, 2002)