Mostanában boldog-boldogtalan könyvet jelentet meg magáról. Van, aki tollba mondja alig pár esztendős közszereplésének nem túl érdekes fordulatait, van, aki maga ül le a számítógép elé, s mivel szakmájában már valamit letett az asztalra, úgy gondolja, az íráshoz is ért, s az ő könyve feltétlenül felkerül a sikerlistára. (Többnyire nem kerül fel.) |
 |
| Szilágyi évtizedeken át arról volt híres (Kettesben beszélgetéseivel iskolát is teremtett), hogy kényes, akár vitriolos kérdései úgy tudtak behatolni a riportalanyok tudatába, mint a kés a vajba. Mire felocsúdtak, hogy mire is válaszoltak, Szilágyi már tette is fel a következő, még elképesztőbb kérdést. S lőn csoda, ezekre is sorra válaszoltak a delikvensek. Szilágyi a könyvben most önmagának teszi fel a kérdéseket, melyek laposak, közhelyesek, udvariaskodók. A válaszok pedig többnyire jólfésültek, s akik ismerik Szilágyit, azok számára úgy tűnik, hogy sok esetben nem is őszinték, inkább kimódoltak. |
 |
| Több történetét saját magától már másképp is hallhattuk, olvashattuk. Mert mit is kezdjünk az olyanfajta önkitárulkozással, hogy egy eszes, jóképű, tehetséges macsó sorra olyan nőket tud társul választani, akikkel aztán csak örökös civakodásban, tányértörésben és kutya-macska barátságban él le hosszú éveket. Vagy mit kezdjünk azzal az elmefutatással, hogy bár Szilágyi mindig tudta magáról, hogy alkoholos állapotában kibírhatatlan dolgokat művel, mégsem próbált változtatni ivási szokásain. Bizonyára mindkét példának megvannak a motivációi (még csak találgatnunk sem nagyon kell, hogy a nőknél mit szeret jobban Szilágyi, és mi elől menekül az alkohol mámorába), de ezt valójában jó lett volna tőle hallani, olvasni. Ha Szilágyi példának okáért az ilyen lelki pőrére vetkőzést választja írása tárgyául, s nem az olyasfajta könnyed-löttyedt történeteket, a múló idő által átszínezett anekdotákat gyűjti csokorba, mint hogy hogyan lopott az Anna bárban vagy egy áruházban, akkor bizonyára nem egy olyan felszínes pasit ismerhetünk meg személyében, aki egy jó poén kedvéért akár a barátait is becsapja (lásd az Orbán Viktor nem létező tartozása című sztorit). Jobb lett volna, ha a könyv lapjairól egy valóban őszinte, mély érzésű, bölcs ember gondolataival ismerkedhettünk volna meg. Azzal az emberrel, akinek egykor a riportjai sugárzása közben kiürült a pesti utca. Csapdahelyzetbe kerül az olvasó: Szilágyit, az íróembert minduntalan hasonlítja ahhoz az egykori rádióshoz, aki felkészült volt, empatikus volt, aki vadul tudott kérdezni, s akinek a beszélgetéseit rövid idő alatt háromszor ismételte meg a rádió. Kár, hogy Szilágyi asszisztált önnön mítoszfoszlatásához. De hát ő is csak egy esendő ember |
