Holló Andriska
Az Új Forrásban Jász Attila költő-szerkesztő évfordulós "falubeli"-ről, azaz megyeileg érintett emberről ír. Nem fordul gyakran elő, ezért talán nem érdektelen belekukkantani, merre hány méter a világ. A megyeileg és folyóiratilag érintett ember, költő és Holló András. A folyóirat főszerkesztője, Monostori Imre felfedezettje és barátja ezer évekkel ezelőttről. Ami jó. Jó, ha a költőembernek van egy főszerkesztő barátja. Más kérdés persze, hogy a barátság és a főszerkesztői szem az esetek túlnyomó többségében keresztbe verik egymást. Hogy itt mi történik, nem mérhető teljes bizonyossággal, minthogy a szerkesztők is, az érintett költő is személyes ismerősünk. Ez utóbbi a tényeknek megfelelően múlt időben értendő. Holló Andriska ötven éves volna, ha élne. De mert a költők ugyanúgy gyorsan halnak, mint egyéb állatfajták, csak a költők korábban. Holló Andriska csak volna ötven. Aki nem tudná: Holló András költő mocsai (vagyis Komárom megyei) születésű tanár, író, költő. Ha amennyiben jelzősszerkezetileg használjuk, ezek közül a költő az evidencia. Írt ugyan prózát, kisprózákat felsorakoztató kötete is jelent meg Iszapfalvi legendák címmel az Új Forrás Kiadónál, de ezek a prózai szövegek is versszerűek, csak másképpen tördelte őket a szerző. Jász igen megértően ír az Új Forrásban. Illetőleg másképpen nem is lehetne, hiszen a szöveg a mocsai Holló-emléknapra született, a felolvasott megemlékezést az emlékszám szerkesztője, a teljes hagyaték jó ismerője írja. A szöveget olvasva kedvem támad előhalászni Holló András meglévő köteteit, belepillantani a régi, a pincében összekötözve várakozó Új Forrásokra. És végiggondolni, hogyan történt hajdanában, amikor még minden másként. Mint a mesében. Anno minden másképpen volt. Ha ezt elfogadjuk, mindent elfogadhatunk. Természetesen nehéz. A minden másképpen volt az azt is jelenti, lehettünk türelmetlenek, kíméletlenek, nem kellett azonnal felfognunk, ez az ember életre, amaz pedig halálra van ítélve genetikailag, szerkezeti hibából, amit a természet véletlenszerűen kiosztott. Nem derül ki azonnal. Szerencsére. Ha kiderülne, és úgy volnánk kíméletlenek (a magunk módján), a bűntudattól nem látnánk ki a fejünkből a következő ötven évben. Holló Andriskáról, aki mára a komoly néhai Holló András névre hallgat, azt hittem, legalább tíz évvel fiatalabb nálam. Tanácstalanságának, tétovaságának betudhatóan. És lám, nem. Most derül ki, van köztünk vagy két év. Nem több. Többszöri levélváltás után - nagyon hosszú és kimerítő leveleket írt - a Rióban, a város hajdani kávéháznak nevezett entellektüel-centrumában találkoztunk. Tudtam, hogy író-költő, azt is, megyei fiú, nem rég költözött haza egy budapesti gimnáziumból (?), ahol tanított. A felállás ismerős volt. Az ország "jó és becsületes" kiadói szerkesztők után loholó magyartanárokkal volt tele, jó esetben prózaírókkal, rosszabb esetben költőkkel, kötet nélkül. A magyartanárok (és történelem) az irodalom révén óhajtottak szabadulni a stupiditás határát súroló pedagógiai rendszer és a mindig stupid igazgató jelentette korlátok közül. Irodalom és szabadság, e kettő kell nekem. Naugye.
Második vagy harmadik köteten túl, komoly irodalmárnak számítottam, ha nem emlékszem rosszul. De Holló a szabadulásvágyra is rátett egy lapáttal. Az őrült levelekből ítélve azt hittem, némi nemi defekciója is van a fiúnak, és amikor a Rióbeli találkozást kérte, rábólintottam, ok (akkoriban ez nem volt még a maihoz hasonlóan kínos feladat, akivel kellett, akár idegen, akár ismerős, találkoztam, megbeszéltük, amit kellett, kész). Egy jóképűnek nevezhető, szétesett, magányos, kócos, rosszkedvű fiatal költővel találkoztam, akiben semmi különös, hacsak az nem, hogy a beszélgetés nem túl hosszú menetét úgy tematizálta, hogy az idő kilencvenöt százaléka az öngyilkosságról, az öngyilkos személyéről, és a hátramaradók érzéseiről szólt. Mindezt teljes történeti háttérrel. (Na, mondom megnyugodva, nem homokos, csak hülye. Az hogy író, nem író, mennyire író valaki soha nem érdekelt kimondottan, merthogy ki mekkora az életben, soha nem derül ki az életben. A jövő zenéje.) Arról beszélt, hogy az agy pontosan tudja, mennyi fontos és felemelő munka vár rá, de a test alól "kicsúszik az idő", feladja. Az összes felmerülő kérdésben, így az öngyilkos-elméletben is a rációt képviseltem, úgy valahogy, "ez a hülyék lósportja". Sose bírtam, ha vigasztalnak, ha nyugtatgatnak, ha megmentenek. Sose bírtam, ha férfiak közt emocionális vonalon, a líra alá leomolva követik a mondatok egymást. Mindennek tetejére meleg nyár volt, talán éppen Könyvhét, Holló Andriska feketében, és olyanformán, mintha egyáltalán nem zavarná a harmincöt fok. Óra elteltével beállított Sárándi, a leányvári költő. Csiricsárén, virágos lila, vagy narancssárga ingben, kockás nadrágban. Oázis-fogyasztó életciklusát töltötte éppen, védte igen vehemensen, minthogy az alkohol sok-sok érvényes órától fosztja meg az irodalmárt. Nekem egy költő még csak-csak, de kettő, ha férfi mindkettő, soha, egy asztalnál. Elköszöntem, hogy akkor majd. De eztán nem válaszoltam a levelire. Olvastam, ha megjelent valahol, olvastam, hogy öngyilkos lett, leugrott a mocsai felüljáróról, olvastam a megemlékezéseket, talán az emlékszámba írtam én is, talán nyomasztott is egy ideig, hogy segíthettem volna, ha elszánom magam. Nem annyira, mint egyéb öngyilkosaim esetében. Itt nem volt, nem lehetett semmi néven nevezhető szerepem. Holló Andriska ott volt a listán, akit egyszer teljes egészében el kell olvasnom, ránézni, állnak-e még a művek, hogy eldönthető legyen, adósa volnék-e, és mennyire volnék adósa. |
