Vámos Miklós legújabb, az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent Tiszta tűz című kötete kegyetlenül őszinte vallomás és lélekemelő olvasmány egyszerre. Bár a "lélekforgató" talán mégis megfelelőbb jelző annak a "zaklatottan nyugodt" stílusnak az érzékeltetésére, amely - miközben a szerző ide-oda mozgatja saját lelkiismeretét - az olvasóban is visszafordíthatatlan belső változásokat indít el. A régmúltból előszüremlő kellemes és kevésbé kellemes emlékek, fájó történetdarabkák, hosszú éveken át görgetett sérelmek ún. irodalmi párosokban öltenek testet, igazodnak viszonylagos rendbe. Hiszen minden relatív: olykor éppen a rend rejti a legnagyobb káoszt, éppen az idéz elő belőlünk magunk előtt is titkolt indulatokat. Az irodalmi párost a szerző egy pár jóféle debrecenihez (a debreceni pároshoz) hasonlítja: "a szövegek együttes fogyasztása melegen ajánlatos, lehetőleg fanyar mustárral, friss kenyérrel, tisztatüzes innivalóval". A kötetben ugyanis duplanovellák és duplakisregények követik egymást: közös bennük, hogy a páros szövegek - akárcsak a férfi és nő örök, a két fél számára többnyire érthetetlen harcában - más-más szemszögből, illetve más szereplő bőrébe bújva világítanak meg egy adott eseményt, problémát, jelenséget. Az életben is minden páros - indokolta a szerző a sajátos struktúrát új kötetének az Alexandra Könyvesházban megrendezett bemutatóján.
Az elmúlt hat év eredményeként létrejött füzér egyik forrása az író szüleinek váratlanul intenzív módon előtört emléke, amely eleinte álmokban, majd "éber vetítés" formájában jelent meg számára. Az egykori gyermek keserűsége és a felnőtt lelkiismeret-furdalása egyszerre van jelen a Tiszta tűz lapjain. Ezt példázza a kötet egyik emblematikus története is: a múmia-epizód, amelyben az író 10 éves kisfiúként a Szépművészeti Múzeumban éjszakázik, hogy megtudja, az összeaszott testek valóban éjjel "isznak, kajálnak, pisilnek, kakilnak"-e, ahogy édesapja mesélte. Bár a beszélgetésen elhangzik: az eset valóban megtörtént, a bizarr esemény sokkal több puszta sztorinál, amit a ma, felnőtt fejjel visszaemlékező író olvasójával megoszt. Sérelmek, kudarcok, csalódások ütik fel a fejüket és merülnek el a gondolatfolyamban, miközben azon kapjuk magunkat, hogy a felismerés belőlünk is előhívja a korábban talán öntudatlanul is elfeledett, netán megválaszolatlan kérdéseket, megoldatlan problémákat. A szerző tiszta víz helyett tiszta poharat nyújt át az olvasónak: kelyhet, amelyben megmerítkezve rájövünk, csak másban moshatjuk meg arcunkat. Hullámzó soraiból itt-ott lüktető dobogás hallik: a széppróza rímei. De költőink - József Attila, Nagy László, vagy éppen Petőfi - jól ismert sorai is elő-előszisszennek, mint életünk lefojtott szelepének kósza szökevényei.
Vámos Miklós és Barna Imre
"Remeg a kézben a csipesz, ha összeáll egy-egy emlék" - írja egy helyen a szerző. Szerinte az írás gyógymód - aminek hallatán nem csak sok szépíró, de valószínűleg a naplóírók tábora is lelkesen helyesel. Az érem két oldala, az utóbbiak fényében gyógyírnek is minősülő "debreceni" két fele továbbgondolásra - a kolbászhasonlatnál maradva: az olvasottak alapos megrágására - sarkallja az olvasót. Hörpöljük, harapjuk hát bátran a pohárnyi tüzet, s ne bánjuk, ha éget.
