(MTI) - 1932-ben született Alessandriában, abban a városkában, ahol a Borsalino kalapokat készítő gyár is található. A helyi középiskola elvégzése után a filozófia iránti vonzódása a torinói egyetemre vitte, ahol 1954-ben, mindössze 22 évesen doktorált. Disszertációját Aquinói Szent Tamásról, a középkor meghatározó skolasztikus filozófusáról és vallásos gondolkodójáról írta. A kora gyermekkorától mélyen katolikus Eco állítása szerint az ehhez végzett tanulmányok során végleg eltávolodott a vallástól.
1954 és 1958 között az olasz televízió, a RAI kulturális szerkesztője volt és ezzel párhuzamosan a torinói egyetemen tartott előadásokat. 1958-59-ben a hadseregben szolgált, majd 1961-től az esztétika egyetemi magántanára lett Torinóban. A hatvanas években Milánóban és Firenzében, később a Milánói Politechnikumban tanított. Harminckilenc éves korában a szemiotika professzorának, egyben tanszékvezetőnek nevezték ki a bolognai egyetemen, vendégprofesszorként tanított többek között a Yale, a Columbia és a Northwestern egyetemeken.
Az ötvenes évek végén a neoavantgárd irányzat teoretikusaként szerzett hírnevet a Gruppo 63 köreiben. Számos irodalmi folyóirat és a milánói L'Espresso című hetilap munkatársaként dolgozott, majd 1971-től a Versus című nemzetközi szemiotikai folyóiratot szerkesztette. A hetvenes évektől megadatott számára, hogy két meglehetősen különböző réteg, a nagyközönség és a szellemi elit is elismert tekintélyként tekintsen rá. 1959 és 1975 között a milánói Bompiani kiadó egyik főszerkesztőjeként tevékenykedett, 1974-ben ő szervezte meg Milánóban a Nemzetközi Szemiotikai Társaság első kongresszusát.
Számos esszét és tanulmányt írt a tömegtájékoztatásról és a modern kultúráról; 1967-ben megjelent A nyitott mű című alkotásában és az 1968-ban napvilágot látott A hiányzó struktúra című alkotásaiban a művészi alkotás és a tömegkommunikációs eszközök kapcsolatát, valamint a műalkotás többértelműségét boncolgatta, magas színvonalon és esztétikai előtanulmányok nélkül alig követhetően. Irodalomtudósként kutatási területe rendkívül széles. Újabban az avantgárd művészet kérdései - például James Joyce poétikájának formabontó sajátosságai -, valamint a tömegkultúra problémái foglalkoztatják, így tanulmányt írt a Superman-mítoszról és James Bondról is, nyelvelméleti kirándulása A tökéletes nyelv keresése címmel látott napvilágot.
Első regénye, az 1980-ban megjelent A rózsa neve a nyolcvanas évek legnagyobb regényszenzációja lett. A mű keletkezésének indítékairól Eco egy interjúban szarkasztikusan így nyilatkozott: "Meg akartam ölni egy szerzetest." A humor és a játékosság elemeit sem nélkülöző, többrétegű mű középkori köntösbe bújtatott krimi, amely kosztümös bűnügyi regényként és filozófiai alkotásként egyaránt olvasható. A "sötét középkorban" új filozófiát kereső emberi ész kalandját írja meg, sorai között irodalmi-filozófiai és politikai igényesség és közönségesség egyszerre kap helyet. A mű dolgot adott Eco kollégáinak is, akik azóta is elemzések és újabb könyvek sorában boncolgatják mélyrétegeit. A rózsa neve nem kerülhette el a megfilmesítést, 1987-ben Jean-Jacques Annaud vitte filmre Sean Connery és Christian Slater főszereplésével, s óriási sikert aratott.
Az első regény bravúrját az 1988-ban megjelent második regény, A Foucault-inga már nem tudta megismételni. Ebben a műben Eco az egész emberiség történetét kíséreli meg felölelni, imponáló tényanyaggal, összeesküvés-elmélettel és váratlan befejezéssel. A művet német nyelvre a szerző felesége, a német származású grafikusművész, Renate Ramge fordította le. Talányos és nehezen értelmezhető az 1994-ben megjelent harmadik regénye, A tegnap szigete, amely már több egymást átjáró és átjárva értelmező kaland, egymásba épülő regények kontinuuma. E két igencsak fajsúlyos mű után könnyedebb hangvételű, fordulatosabb a 2000-ben megjelent Baudolino, amely a kultúrtörténeti pikareszk és a meseregény mesteri ötvözete.
Tanulmányíróként Eco az akadémikus stílus és a személyes hangvétel között csapong, a felsőbbrendű kulturális elitet szembeállítja a tömegkultúra által befolyásolt szélesebb rétegekkel. Úgy véli, a korszerű tömegtájékoztatási eszközök alapjaiban változtathatják meg az emberi kultúrát. Véleménye szerint a modern művészetek bizonytalan, meghatározhatatlan üzeneteket hordoznak, éppen ezért az olvasó, vagy a zenehallgató aktívan részt vehet, s részt is kell vegyen a mondanivaló megfejtésében. Magyarul megjelent elméleti munkái közül nagy sikert aratott a Hogyan írjunk szakdolgozatot? című szellemes iránymutatója a dolgozatírás rejtelmeiről, valamint a Bábeli beszélgetés, amelynek ironikus-gunyoros hangvételű írásaiban különböző témákról fejtette ki véleményét.
A neves szerző több rangos irodalmi kitüntetést is magáénak tudhat, így többek között megkapta a Strega irodalmi díjat és a Médicis-díjat is, s több egyetem is díszdoktorává választotta.
A világszerte méltán népszerű író-filozófussal a magyar közönség is személyesen találkozhat a 2007-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, amelynek ő lesz a díszvendége. A fesztivál előtt néhány héttel jelenik meg magyarul legújabb regénye, a Loana királynő titokzatos tüze, amely a fordító, Barna Imre szerint Eco legszemélyesebb hangvételű regénye.
1954 és 1958 között az olasz televízió, a RAI kulturális szerkesztője volt és ezzel párhuzamosan a torinói egyetemen tartott előadásokat. 1958-59-ben a hadseregben szolgált, majd 1961-től az esztétika egyetemi magántanára lett Torinóban. A hatvanas években Milánóban és Firenzében, később a Milánói Politechnikumban tanított. Harminckilenc éves korában a szemiotika professzorának, egyben tanszékvezetőnek nevezték ki a bolognai egyetemen, vendégprofesszorként tanított többek között a Yale, a Columbia és a Northwestern egyetemeken.
Az ötvenes évek végén a neoavantgárd irányzat teoretikusaként szerzett hírnevet a Gruppo 63 köreiben. Számos irodalmi folyóirat és a milánói L'Espresso című hetilap munkatársaként dolgozott, majd 1971-től a Versus című nemzetközi szemiotikai folyóiratot szerkesztette. A hetvenes évektől megadatott számára, hogy két meglehetősen különböző réteg, a nagyközönség és a szellemi elit is elismert tekintélyként tekintsen rá. 1959 és 1975 között a milánói Bompiani kiadó egyik főszerkesztőjeként tevékenykedett, 1974-ben ő szervezte meg Milánóban a Nemzetközi Szemiotikai Társaság első kongresszusát.
Számos esszét és tanulmányt írt a tömegtájékoztatásról és a modern kultúráról; 1967-ben megjelent A nyitott mű című alkotásában és az 1968-ban napvilágot látott A hiányzó struktúra című alkotásaiban a művészi alkotás és a tömegkommunikációs eszközök kapcsolatát, valamint a műalkotás többértelműségét boncolgatta, magas színvonalon és esztétikai előtanulmányok nélkül alig követhetően. Irodalomtudósként kutatási területe rendkívül széles. Újabban az avantgárd művészet kérdései - például James Joyce poétikájának formabontó sajátosságai -, valamint a tömegkultúra problémái foglalkoztatják, így tanulmányt írt a Superman-mítoszról és James Bondról is, nyelvelméleti kirándulása A tökéletes nyelv keresése címmel látott napvilágot.
Első regénye, az 1980-ban megjelent A rózsa neve a nyolcvanas évek legnagyobb regényszenzációja lett. A mű keletkezésének indítékairól Eco egy interjúban szarkasztikusan így nyilatkozott: "Meg akartam ölni egy szerzetest." A humor és a játékosság elemeit sem nélkülöző, többrétegű mű középkori köntösbe bújtatott krimi, amely kosztümös bűnügyi regényként és filozófiai alkotásként egyaránt olvasható. A "sötét középkorban" új filozófiát kereső emberi ész kalandját írja meg, sorai között irodalmi-filozófiai és politikai igényesség és közönségesség egyszerre kap helyet. A mű dolgot adott Eco kollégáinak is, akik azóta is elemzések és újabb könyvek sorában boncolgatják mélyrétegeit. A rózsa neve nem kerülhette el a megfilmesítést, 1987-ben Jean-Jacques Annaud vitte filmre Sean Connery és Christian Slater főszereplésével, s óriási sikert aratott.
Az első regény bravúrját az 1988-ban megjelent második regény, A Foucault-inga már nem tudta megismételni. Ebben a műben Eco az egész emberiség történetét kíséreli meg felölelni, imponáló tényanyaggal, összeesküvés-elmélettel és váratlan befejezéssel. A művet német nyelvre a szerző felesége, a német származású grafikusművész, Renate Ramge fordította le. Talányos és nehezen értelmezhető az 1994-ben megjelent harmadik regénye, A tegnap szigete, amely már több egymást átjáró és átjárva értelmező kaland, egymásba épülő regények kontinuuma. E két igencsak fajsúlyos mű után könnyedebb hangvételű, fordulatosabb a 2000-ben megjelent Baudolino, amely a kultúrtörténeti pikareszk és a meseregény mesteri ötvözete.
Tanulmányíróként Eco az akadémikus stílus és a személyes hangvétel között csapong, a felsőbbrendű kulturális elitet szembeállítja a tömegkultúra által befolyásolt szélesebb rétegekkel. Úgy véli, a korszerű tömegtájékoztatási eszközök alapjaiban változtathatják meg az emberi kultúrát. Véleménye szerint a modern művészetek bizonytalan, meghatározhatatlan üzeneteket hordoznak, éppen ezért az olvasó, vagy a zenehallgató aktívan részt vehet, s részt is kell vegyen a mondanivaló megfejtésében. Magyarul megjelent elméleti munkái közül nagy sikert aratott a Hogyan írjunk szakdolgozatot? című szellemes iránymutatója a dolgozatírás rejtelmeiről, valamint a Bábeli beszélgetés, amelynek ironikus-gunyoros hangvételű írásaiban különböző témákról fejtette ki véleményét.
A neves szerző több rangos irodalmi kitüntetést is magáénak tudhat, így többek között megkapta a Strega irodalmi díjat és a Médicis-díjat is, s több egyetem is díszdoktorává választotta.
A világszerte méltán népszerű író-filozófussal a magyar közönség is személyesen találkozhat a 2007-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, amelynek ő lesz a díszvendége. A fesztivál előtt néhány héttel jelenik meg magyarul legújabb regénye, a Loana királynő titokzatos tüze, amely a fordító, Barna Imre szerint Eco legszemélyesebb hangvételű regénye.
