A Lomtalanítás című bérházi szocio-horror és az Egy halott naplója című Tesco-rémregény után Máriás Béla újabb kötettel jelentkezett. Az egyetlen nyitott mondatban megírt, egyébként 174 oldalas történet az Országos Pszichiátriai Intézet, közismert nevén a Lipót egy ápoltjának története, amolyan visszatekintés a kórházprivatizációból. DrMáriás a dadaista-szürrealista rockot játszó Tudósok zenekar frontembere, grafikus, festő, költő és író, amolyan vajdasági polihisztor, egyébként meg elmondása szerint régóta foglalkoztatják a lelki betegek. Számára furcsa és fantasztikus figurák, néhányat közeli barátjának tudhat, van, akit ő maga szállított be közülük az elmeosztályra, volt, akit éppen megmenteni próbált attól, hogy valaha bekerüljön oda, és akadt, akinek csupán végignézte evilági vergődését, ahogy mi nagyon sokan.
Amikor elterjedt a hír, hogy megszüntetik, eladják a Lipótot és szélnek eresztik az orvosokat, a szerző pánikba esett talán, hogy soha többé nem láthatja az elmegyógyintézet legtöbbünkben élő ideálképét, és megpróbált beférkőzni az ódon, sok lelki nyomorúságot látott falak közé. Először betegként próbálkozott, de lebukott, aztán látogatóként már eredményesebb volt, és végül orvosokat kért meg, hogy beszélgessenek vele az intézetről és mutassák meg neki az eldugott helyeket. A történet keretét ezek a tényfeltáró kirándulások adták, a monológ pedig belső indíttatású, egy beteg meséli el, hogyan látja a társait, magát és azt a politikai hatalmi elitet, amit csak a bőrén érez, de sosem találkozott vele. Természetesen abban az őrült ritmusban, amit Máriástól a színpadi előadásai során is megszokhattunk.
Két könyvbemutató és előadás is volt, az előbbit a regény helyszínén, a Lipóton rendezték, a kápolnában. Az volt a hamarosan bezáró épülettől való originális búcsúzkodás. A Hajón tartott "előadás" kilépett a kórházi keretek közül, és átlépett tengerészeti környezetbe, bár az arcokat tekintve tényleg mindegy, hogy az elmegyógyintézet falán túl vagy innen vagyunk, netán az óceán közepén. Szabályos gyászszertartás folyt, s ez, mint utóbb kiderült, egy egzotikus vallási útmutatás szerint olyan virrasztás is lehet, amely feltámasztja a halottat.
Visszatérve az előadásra, a hajó gyomrában ravatalt állítottak a Lipótnak, feküdt is rajta egy test, körülötte gyertyák és szabályos gyászzene, szóval minden olyan, mint egy konszolidált temetésen, mindenki elgondolkodhat, mit szeretett volna még a halottnak elmondani. Szombathy Bálint képzőművész, performer, aki könyvet írt már drMáriás művészetéről, ezen az estén a pap szerepét játszotta. Bejött a színpadra és egy kis imakönyvből felolvasta a búcsúztatót. Aztán elment és betolta a színpadra a tolókocsis, csíkos pizsamás, papucsos szerzőt. Máriás rákezdte a fejét vakarva, a lábát rázva egyenletesen, és nem lehetett eldönteni először, hogy playbackről megy a regény szövege, vagy tényleg kívülről tudja az egészet. Még jobban meglepődött a közönség, amikor kiderült, hogy nincsen súgó, sem improvizáció, mégis működik, lendületes az egész önmarcangoló show. Lassan duruzsolni kezdett dj Palotai elektronikus rétegzenéje, és a háttérképeken Tóth Gábor képzőművész vetítette az elmeotthoni jövő hangulatát. Belibben a térbe Dosztojevszkij, Kesey, Benedek István Aranyketrece, Samuel Fuller Shock és sok más, nagy előd műveinek a hangulata, de azt is tudni, hogy csak a valóság lehet az igazán sokkoló. Hirtelen végiggondoljuk a saját, kedves vagy elviselhetetlen bolondjainknak a történetét, és vadul önpusztít a nézősereg. Színház az egész, végül a ravatalról lekászálódik egy vén trottyos (elek is) és közli, hogy ő bizony nem halt meg, sőt egészen jól érzi magát. Egyetlen pelenka van rajta, abban kotorász és hát, mit szépítsük, imitálja a szarevést. Szerencse, hogy nem volt kéznél egy üveg nutellakrém, és nem azzal kenegette a nézőket, mert akkor rosszul lettem volna biztosan.
Az est véget ért, az egykori orvosok és ápoltak tapsolnak, a realizmus és a dokumentarizmus legyőzte a szürreált. Persze a félelmeink ettől még nem múltak el.
